2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek

2.3. A tehetségígéretek fejlődésének általános jellemzői, kiemelten az alulteljesítő és speciális bánásmódot igénylő más tehetségesek fejlődésének sajátosságai

2.3.4. Speciális tehetségcsoportok

2.3.4.2. A kreatív tehetségek fejlődésének kérdései

Senki sem vitatja, hogy a kreativitásnak óriási szerepe van mind az egyén, mind a társadalom életében. A kutatások adatai mégis azt mutatják, hogy a legkreatívabb tanulók (top 20%) kb. 70%-át az iskolai teljesítményt és tanulási attitűdöt szem előtt tartó iskolai tehetséggondozó programokba való beválogatás során nem azonosítják tehetségesként (Kim, 2008).

Nagyon sok kreatív tehetségnek sohasem jelezte senki, hogy tehetséges lenne, mindössze annyit érzékeltek saját magukkal kapcsolatban, hogy mások, mint a többiek, s ez a másság nem igazán kívánatos a többség számára. A kreatív tehetség maga is ellenállónak tűnik a kategorizálással szemben. Számos olyan vonással bír (függetlenség, kimeríthetetlen kíváncsiság, a kétértelműség tolerálása, kockázatvállalási hajlandóság, kitartás) melyek csak a maguk helyén és idején nyilvánulnak meg. Úgy is fogalmazhatunk, amíg a hagyományos, „normál” osztálytermi tevékenységekkel fel nem hagy a tanár, addig nem is válnak igazán láthatóvá (Felder, 1988).

A helyzetet tovább árnyalja, hogy amit a pedagógusok tudnak a kreativitásról, és amit tanórán a kreativitás fejlesztése érdekében tesznek, az gyakran igen ellentmondásos (Sak, 2004). A kreatív tehetségeknek szükségük van arra, hogy a dolgokat a saját maguk módján, a saját tempójukban oldják meg. Gyakori, hogy kevésbé érdeklik őket azok a dolgok, amelyek iránt a kortársaik lelkesednek. Nonkonformitásuk miatt társaik nagyon másnak látják őket. Különleges lelkekként, trendalapítókként elfogadhatják őket, de sokszor magányosak is lehetnek. Nemcsak egyéni világlátással, de különleges tanulási stílussal, információfeldolgozással is rendelkeznek, s ez is zavarba ejtő lehet a környezetük számára.

Kutatások sora igazolja (pl. Davis és Rimm, 1994), hogy a tanárok a jól teljesítő, számukra kellemes tanulókat előnyben részesítik a bomlasztó magatartású, nonkonform kreatív tanulókkal szemben, így ők ritkábban kerülnek beválogatásra, kevésbé kapnak tanári ajánlásokat.

A kreatív tanulók igen érzékenyek a pedagógus kritikus, rigid, hivataloskodó hozzáállására. A társas visszajelzésekre való szenzitivitás így sok érzelmi konfliktus forrása is. További gond, hogy a társas környezet tagjai gyakran fenyegetve érzik magukat, amikor a tanulók kifejezésre juttatják nagyfokú kreativitásukat. A kreatív viselkedést gyakran azért büntetik, mert mások számára kényelmetlen és/vagy nehezen értelmezhető, így nem véletlen, hogy egyes szerzők kreatív hátrányos helyzetűeknek nevezik őket (Kim, 2008).

Simonton (1994) felhívja a figyelmet arra, hogy a kreativitás „Little c” (Kis c; mindannyiunkban meglévő, a mindennapokban megmutatkozó) és „Big c” (Nagy c; egy-egy terület újraformálására irányuló vágy) formájában jelenik meg. A tehetségdiagnosztikában alkalmazott eszközök elméletileg arra alkalmasak, hogy a „Little c”-t azonosítsák, de egyáltalán nem megoldott a „Big c” azonosítása. A „Big c” fel nem ismerésének okai közé tartozik az, hogy a „Big c”-vel, azaz a „nagy kreativitással” jellemezhető személyek különleges személyiségszerkezettel rendelkeznek. Különösen erősen jellemzi őket a független gondolkodás, melyet a környezet félreért, és beilleszkedési problémaként címkéz. E különleges személyiségszerkezetbe tartozik az a sajátos észlelési és reakciómód is, mely a neurológiai alapú teljesítményzavarokkal küzdő egyénekre is érvényes (vö. Gyarmathy, 1995, 2010b).

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a Renzulli (2005) által kreatív-produktívnak nevezett tehetségtípus valójában csak felnőttkorban teljesedik ki. Míg az iskolai tehetség a tudás fogyasztójának tekinthető, hozzá képest a kreatív-produktív tehetség az eredeti tudás, alkotás létrehozója. A kreatív-produktív tehetség vizsgálati időszakát a felnőttkorra teszik.