A tehetség kézikönyve

2.1.2.1. Intelligencia és/vagy tehetség?

1921-ben két fiatal fiú, Luis Alvarez és William Shockley kitöltött egy IQ-tesztet. A teszt a Binet és Simon által alkotott első intelligenciateszt amerikai adaptációja, a Stanford–Binet-teszt volt. A vizsgálat eredménye ezúttal nem az iskolaalkalmasság megítélését szolgálta: az amerikai változat készítője, Lewis Terman használta az újszerű eszközt, hogy a segítségével „zseniket” válasszon ki, akiket aztán hosszan nyomon követve, várható kiemelkedő sikereiket dokumentálva támassza alá az IQ-tesztek érvényességét és társadalmi hasznosságát. A fiatal Luis és William nem érték el a Terman által megkívánt 135-ös IQ-szintet, később azonban mindketten megkapták a fizikai Nobel-díjat.

Az IQ-tesztek bírálói rendszeresen hivatkoznak a fenti és hasonló eredményekre. A tesztek hívei viszont azt emelik ki, hogy bár a kiválasztottak – vagy ahogyan Terman neve után játékosan nevezték őket, „the Termites”, vagyis a termeszek – között nem akadt Nobel-díjas, összességében mégis kiemelkedő sikereket értek el a legkülönfélébb területeken.

Terman a kor intelligenciáról vallott uralkodó felfogásának megfelelően meg volt győződve arról, hogy az intelligencia egyfelől egydimenziós, másfelől örökletes. Ez a Galtontól eredeztethető felfogás feltételezi egy minden területen megjelenő általános intelligencia létezését, miközben tagadja vagy jelentéktelennek tartja a speciális képességeket. Eszerint az, hogy az emberek különböző területeken lesznek sikeresek, egyéni érdeklődés és véletlen körülmények eredménye, de aki az egyik területen, mondjuk, tudósként maradandót alkotott, az a képességei alapján bíróként vagy hadvezérként is kiemelkedő lett volna. Ez az elv az IQ-tesztek használatában is megjelent: úgy vélték, a tesztek csak aszerint különböznek, hogy mennyire mérik jól az általános intelligenciát, de két egyformán jól mérő teszt szabadon felcserélhető, még akkor is, ha az egyikben, mondjuk, verbális analógiákat találunk (pl. ház:tető :: fej,?), a másikban nemverbális induktív problémákat (pl. 3, 5, 8, 12, ?).

Emellett feltételezték, szintén Galton nyomán, hogy az általános intelligencia alakulásában a géneknek van döntő jelentőségük, a környezet szerepe elhanyagolható. Terman a „Genetic studies of genius”, vagyis a „Zsenialitás genetikai vizsgálata” nevet adta a kutatásának, ezzel is kifejezve, hogy egy örökletes tulajdonság hosszú távú hatására kíváncsi. Ezzel összefüggésben feltételezték azt is, hogy az intelligencia bármilyen korán mérhető, hiszen a környezet nem befolyásolja, ennélfogva pedig a „zsenialitás” is azonosítható már egészen fiatalon.

Az időközben nyert szakmai eredmények nyomán ezek a nézetek részben finomodtak, részben megcáfolódtak. Így ma már tudjuk, hogy az intellektuális képességek sokat változhatnak – legalább – a kamaszkor végéig, a tehetséget pedig ma már nem szükségszerűen azonosítjuk – önmagában – a magas IQ-val. Ugyanakkor, legalábbis úgynevezett kognitív tehetségek esetében, a magas intelligencia sokszor ma is a tehetség egyik indikátora. Sajnos azonban nem találunk nagy egyetértést a tekintetben, hogy mit is értsünk egyáltalán intelligencián.

Pszichológusok az elmúlt bő 100 évben számos különböző meghatározással álltak elő, mint például a teljesség igénye nélkül a következőkkel:

„veleszületett általános kognitív hatékonyság” (C. Burt);

„az a képességünk, amelyet akkor használunk, amikor nem tudjuk, mit tegyünk” (J. Piaget);

„az új követelményekhez való szellemi alkalmazkodóképesség” (W. Stern);

„az egyén összegződött vagy globális képessége arra, hogy célszerűen gondolkodjék és hatékonyan viszonyuljon környezetéhez” (D. Wechsler).

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.1.2.2. Általános intelligencia vagy speciális képességek?