2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek

2.2. Azonosítás, mérés; versenyek. A fejlesztés módszerei; eltérő fejlődési életutak

2.2.3. A versenyek és a versengés szerepe a tehetségek kibontakozásában

2.2.3.6. Az adaptív és sikeres versengéshez szükséges pszichés képességek

2.2.3.6.6. A győzelemmel és vesztéssel való megküzdés

A győzelemmel és vesztéssel való konstruktív megküzdés kulcskérdés, ha arra próbálunk választ adni, hogy vajon hasznos-e versenyre küldeni a tehetséges diákokat, hiszen a versenyeken lehet, hogy győznek, és lehet, hogy veszítenek, és csalódnak, mert nem sikerül olyan eredményt elérniük, amilyet szerettek volna. Ezért a győzelem és a vesztés megfelelő kezelése a hosszú távon bevált tehetséggé váláshoz elengedhetetlen kompetencia.

Mind a győzelemmel, mind a vesztéssel intenzív érzelmek járnak együtt, és mindkettő hatással van a versenyben részt vett személy további motivációjára és viselkedésére is. Ezzel kapcsolatban mind a szülő, mind a pedagógus számára a leggyakoribb problémát az szokta okozni, ha a nyertes és a vesztes nem tudják ezt az élményt megfelelő módon feldolgozni. Bár a versengés veszélyének nem elsősorban a győzelem, hanem a vesztés elviselésének a képességét vagy képtelenségét tekintik, azért a győzelemmel kapcsolatban is vannak olyan megfontolások, amelyeket a nevelőmunka során érdemes tekintetbe venni.

Fülöp (2013) vizsgálatában 260 általános és középiskolai tanárt kérdezett meg arról, hogy tapasztalatuk szerint mit jelent a győzelem és mit jelent a vesztés a diákoknak, és hogyan reagálnak rá. A nyílt kérdéses vizsgálatban kapott válaszok alapján egyértelmű, hogy míg a győzelemmel kapcsolatban elsősorban a diákok pozitív érzelmeit, az önértékelésükre és önbizalmukra gyakorolt pozitív hatást és a győzelem erősen motiváló hatását emelik ki, addig a vesztés esetében pontosan kétszer annyi destruktív és nem adaptív megküzdést említenek, mint konstruktívat. Elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy a vesztés következtében a diákok elkeserednek, kedvüket vesztik, leállnak, elzárkóznak, beletörődnek, önértékelésük csökken, megzavarodnak, a győztesre dühösek, másokat okolnak, másokat csalással vádolnak. Ez arra utal, hogy sem a családi, sem az iskolai nevelés nem szocializál megfelelő módon a vesztésre és a kudarc elviselésére, feldolgozására, illetve arra, hogy hogyan lehet talpra állni a vereség után.

Fülöp 1992-es vizsgálatában a tehetséges gyerekek nagy többsége magas énhatékonyságra utaló válaszokat adott a győzelemmel és a vesztéssel kapcsolatos kérdésekre, így például a versengés sikerét saját belső erőfeszítésének tulajdonította. A résztvevők olyan okokat említettek, mint „nagyon kitartó voltam”, vagy „jól koncentráltam, összpontosítottam a feladatra”. Úgy érezték, hogy a versengés kimenetele rajtuk múlott, képesek voltak kontrollálni a helyzetet, az erőfeszítés központi szerepet kapott, és csak jóval kevesebben vezették vissza külső tényezőre győzelmüket (pl. intellektuálisan kevéssé megterhelő feladat, szerencse).

Fülöp (1992) úttalálóknak nevezte azokat a tehetséges gyerekeket, akik a versengő helyzetekben szerzett kudarcokat (mint más kudarcokat is) felhasználják arra, hogy segítségükkel továbbfejlődjenek. Igyekeznek megtalálni a kudarc okát, akár lépésről lépésre elemzik, hogy hol rontottak el valamit, és igyekeznek tanulással és gyakorlással pótolni a hiányosságokat. A vizsgált 12 éves tehetséges gyerekek zöme ebbe a típusba volt sorolható, ők arról számoltak be, hogy képesek voltak új célokat is kitűzni egy-egy kudarc után, vagy a régi célokhoz új utakat találni. Azok a tehetséges gyerekek, akik a vesztésre inkább önbizalomvesztéssel és feladással reagáltak, inkább az alulteljesítő fiúk közül kerültek ki.

Az alulteljesítő tehetségek esetében az egyik feltételezés az, hogy ők azok, akik nem tudják adaptívan és önfejlesztő módon feldolgozni a vesztést, és ezért a teljesítményüket olyan alacsony szinten tartják, ahol fel sem merül, hogy tényleg kipróbálják a saját képességeiket, így nem is kaphatnak valós negatív visszajelzést (Rimm, 1986). Az alacsony teljesítmény általuk kontrollált, „ők akarják”, míg egy tényleges erőfeszítést kívánó magas teljesítményt igénylő helyzetben a nem megfelelő teljesítmény valós visszajelzést adhat a képességeik határairól.

Mit tehet a pedagógus?

A vesztésre fokozott szégyennel reagáló gyerekek számára fontos hangsúlyozni, hogy nem az egész ember, hanem csak egy „dimenziója” (az, amiben az összehasonlítás megtörtént) minősült vesztesnek. Ha valaki jobb valamiben, az nem azt jelenti, hogy globálisan jobb, hanem azt, hogy egy adott területen, adott időpillanatban többre képes, mint a másik.

A globális önértékelés helyett a tanárok fontos, hogy mind a győzelmet, mind a vesztést az adott dolog viszonylatában, specifikusan értékeljék, pl. „ezen a versenyen, a matematikai feladatmegoldásban te voltál a legjobb”; „ezen a szépkiejtés-versenyen MOST mások jobbnak bizonyultak, mint te.”

Fontos megértetni a diákkal, hogy a győzelem rövid távú cél, amely valójában egy hosszú távú célnak egy állomása és visszaigazolása, ez pedig nem más, mint az önfejlődés vagy önaktualizálás, vagyis önmaguk képességeinek a maximális kibontakoztatása. Ehhez pedig a győzelem mellett a vesztés élményére is szükség lehet.

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.2.3.6.7. A versengés mint készség fejlesztése