A tehetség kézikönyve

1.3.2. A szakképzés fejlesztése

A Habsburg birodalmi, illetve állami neveléspolitika fő jellemzői a felvilágosult abszolutizmus elvének fokozatos előtérbe kerülésével, Mária Terézia uralkodásának második felében, az 1770-es években kristályosodtak ki. A nevelés hasznosságának elve – bizonyos időbeli eltolódásokkal – az oktatás valamennyi szintjén érvényesült. Az osztrák tanügyi reformok először a magyarországi felsőoktatásban éreztették hatásukat, s éppen a nagyszombati, illetve az 1777-ben Budára költöztetett tudományegyetemen. Az orvosi kar 1769-ben történt felállítása is a szakoktatás irányába megtett lépés volt. Nagy jelentősége volt a nagyszombati Egyetemi Nyomdának is, amely a Kárpát-medence valamennyi nemzetisége számára készített kiadványokat.

Az 1735-ben megalapított selmecbányai bányatisztképző intézetet 1763-ban kezdték akadémiává fejleszteni, s a folyamat eredményeként 1770-re Európa egyik legkorszerűbb ilyen típusú intézete működött a régi bányavárosban. A mérnöki tudományok 1782-ben a budai, majd a pesti egyetemen kaptak önálló intézetet Institutum Geometrico-Hydrotechnicum néven. Az állatorvosokat 1787-től szintén a pesti egyetem keretében szervezett Institutum Veterinariumban készítették fel. A mezőgazdasági szakemberek képzésére elsősorban magánkezdeményezések születtek: így Tessedik Sámuel inkább középfokú szarvasi gazdasági iskolája 1780-ban, majd a már egyértelműbben felsőfokú Georgicon Keszthelyen 1797-ben, mely a felvilágosult reformerek közé tartozó Festetics Györgynek volt köszönhető. Ebbe a sorba illeszkedik az 1808-ban Selmecbányán létrehozott Erdészeti Intézet is, s végül idetartozik az Albert Kázmér herceg által életre hívott magyaróvári Gazdasági Intézet 1818-tól.

Mint e rövid felsorolás is mutatja, a 18. század végén, illetve a 19. század elején a reáltudományok csaknem mindegyike, ha változó színvonalon is, de önálló tanintézethez jutott Magyarországon (lásd 2. internetes forrás).

A továbbiakban röviden bemutatjuk a kor néhány kiemelkedő emberének életét, demonstrálva, miképp segítette, illetve gátolta tehetségük kibontakozását a kor szelleme, a felvilágosult abszolutizmus.

Bessenyei György (1747–1811) Bercelen, Szabolcs megyében született, református nemesi családban. 1755–1760 között a sárospataki kollégiumban tanult, majd apja birtokán gazdálkodott. 1765-ben innen került Bécsbe, Mária Terézia nemesi testőrségébe. Nyolc éven át szolgálta a királynőt. Az udvarban ébredt rá önmaga műveletlenségére és hazája kulturális elmaradottságára. Megfeszített munkával igyekezett pótolni tudásbeli hiányosságait. Tanulmányai során felismerte, hogy a polgári nemzetté válás nem választható el a nemzeti művelődés, közműveltség intézményeinek (nemzeti nyelv, nemzeti tudományos társaság, nemzeti irodalom és dráma) létrejöttétől. Az 1770-es évek elején kezdett írni. Írt lírai költeményeket, filozófiai összegzéseket, számos drámai alkotást és utópikus államregényt is. 1773-ban saját kérésére megvált a testőrségtől, és a magyar protestánsok ügyvivője lett a királyi udvarnál. A protestáns egyházak hagyományosan a nemzeti értékek őrzői voltak iskoláikban, ám a Ratio Educationis (1777) alapján a magyarországi egyházi iskolák – mint a Habsburg Birodalomban egységesen mindenütt – az állami közoktatás hatáskörébe kerültek. Bessenyei felvilágosult nézeteivel összhangban a kormány politikájával értett egyet, így szembekerült egyházával. Előbb katolizált, majd idővel a vallással kapcsolatos nézeteit a felvilágosodás deista, felekezetekhez nem kötődő felfogása alakította. Mária Terézia haláláig az udvarnál viselt hivatalt, de II. József trónra lépése után kegyvesztett lett. 1787-től haláláig Pusztakovácsiban, a Berettyó partján gazdálkodott. Életének ezt a felét a „bihari remete”-ként a szellemi élet központjaitól távol, elszigetelten töltötte. Bár ekkor is számos művet írt, munkáit mégsem próbálta megjelentetni, hiszen írásai már korábban is többször fennakadtak a cenzúrán. Életművének jelentős hatása volt a magyar felvilágosodás későbbi szerzőire, műveiben olyan fontos problémákat vetett föl, melyek a következő században is a magyar közélet nagy kérdéseinek számítottak (lásd 6. internetes forrás).

Batsányi János (1763–1845) politikus költő, akit sokkal inkább foglalkoztatott az irodalom társadalomátalakító hatása, mint a művészet önmagáért való gyönyörűsége. Hitte a francia eszmék megvalósíthatóságát, s azt, hogy a forradalom hatására valóban jobb világ köszönt Európára. A jakobinus diktatúra vérfürdőinek híre talán el sem jutott hozzá. Két híres versét, A franciaországi változásokra (1789) és A látó (1791) címűeket előbb írta, minthogy a forradalmi terror erőszakos eseményei felszínre kerülhettek volna. Iskoláit Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban és Pesten végezte, ahol jogot tanult. Rövid ideig Orczy Lőrincnél volt házitanító, majd Kassán, a királyi kamaránál kapott állást (1787). Itt ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal. Lapjuk, a kassai Magyar Museum, az első magyar szépirodalmi folyóirat, 1788-ban jelent meg. Kazinczy és Batsányi azonban nem tudtak megegyezni a lappal kapcsolatos vitáikban, és a szerkesztőközösség hamarosan felbomlott. A lapot Batsányi egyedül vitte tovább. Versei miatt 1793-ban elbocsátották állásából, majd a következő évben Martinovics Ignác vallomása alapján letartóztatták. Bár a vádpontokat nem tudták rábizonyítani, a bíróság egyéves várfogságra ítélte. 1796-ban szabadult, és Bécsben telepedett le. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Baumberg Gabriellával. 1809-ben Napóleon elfoglalta Bécset, és kiáltványt intézett a magyarokhoz, melyben a Habsburgok elleni fegyveres ellenállásra szólította fel a nemzetet. E kiáltvány szövegezését Batsányi végezte. Az orosz hadjáratról visszavonuló francia sereggel együtt Párizsba ment, ahol rövid ideig Napóleon kegydíjából élt. 1815-ben az osztrák hatóságok letartóztatták, egy évig Spielbergben raboskodott, de a bíróság újra felmentette. A szabad mozgásban azonban korlátozták, Linzbe száműzték, azzal a meghagyással, hogy soha nem léphet magyar földre. Itt élt visszavonultan feleségével, és itt is halt meg. 1843-ban a magyar Akadémia levelező tagjává választották (lásd 7. internetes forrás).

Kazinczy Ferenc (1759–1831) a Bihar megyei Érsemlyénben született, nemesi családban. Tanulmányait Sárospatakon végezte, filozófiát, jogot, teológiát hallgatott. Joggyakornokként dolgozott Kassán, Eperjesen és Pesten 1779–1784 közt. Pesti tartózkodása idején jozefinista volt. 1784-ben Orpheus álnéven a miskolci szabadkőműves-páholy tagja lett. 1786-tól hivatalt vállalt Kassán, tíz északkeleti vármegye iskoláinak felügyelője volt. 1794-ben belépett a Martinovics által szervezett Reformátorok Titkos Társasága nevű titkos szabadkőműves-páholyba. Még ebben az évben letartóztatták, a jakobinusok perében először halálra és jószágvesztésre, majd bizonytalan idejű várfogságra ítélték. Hat és fél évig raboskodott. A fogság éveiben tanult, írt és fordított. 1801 júniusában szabadult. 1804-ben feleségül vette Török Sophie-t, és Bányácskára költöztek, melyet Széphalomnak nevezett el. Zemplén megye levéltárosa lett napi tíz garas fizetéssel. 1828-ban Pestre utazott az Akadémia előkészítése ügyében, de nem kapta meg a titkári állást. 1830-ban az Akadémia tagjává választották. Anyagilag szinte teljesen tönkrement a családját sújtó állandó pereskedésben. 1831-ben a felvidéki kolerajárvány egyik áldozataként halt meg. Széphalmi házának kertjében temették el. Kazinczyt mint a kor híres nyelvújítóját és irodalmárát szokás számon tartani, mégsem ez emelte őt igazán naggyá, hanem izgató, terjesztő és munkáltató képessége. Irodalmi agitátori tehetség volt, akinek tevékenysége eszköze és tárgya a nyelv, tere az irodalom. Ez a vezéri adománya valósággal a géniusz mértékében és erejével jelentkezett, ami csak a legnagyobb és legnemesebb fantaszták sajátja (lásd 8. internetes forrás).

Következő fejezet: >>> 1.4. Tehetségsegítés a nyelvújítás idején és a reformkorban (1800–1848)