1. A HAZAI TEHETSÉGSEGÍTÉS TÖRTÉNETE, EREDMÉNYEI 1990-IG

1.7. Tehetségsegítés a szocializmusban a rendszerváltásig

Előzmények

A Sárospatakon 1935-ben elindított népi tehetségmentési mozgalom szerves folytatása volt a tehetségvédelmi munka, amely időközben más református gimnáziumokra is átterjedt, majd a tehetséges falusi szegény tanulók gimnáziumi iskoláztatásának előmozdítására létrehozott, állami keretben működő nevelőalap. Az állami tehetségvédelmi munkát biztosító (57.436/1941. V.K.M. számú) miniszteri rendelet, „a Hóman-rendelet” úgy intézkedett, hogy a tehetséges szegény falusi tanulók gimnáziumi iskoláztatásának előmozdítására bizonyos járulékot szedjenek, s az így begyűlt összeget a Horthy Miklós-ösztöndíjalapnak fizessék be, amely ezentúl ösztöndíj- és nevelési alapként szerepelt. Az ugyanakkor rendszeresített állami versenyvizsgákon kiválasztott falusi tehetséges gyermekek taníttatási költségeit ettől kezdve ez az alap fedezte. A református egyetemes konvent elnöksége 1941. december 18-i keltezéssel (a 12.278/1941. számú) körlevélben fordult a református egyetemes tanügyi bizottsághoz, valamint a református alap- és középfokú iskolák fenntartóihoz a szükséges határozatok meghozatala érdekében. Az 1942/43-as iskolai évtől kezdve már az egész országban egyöntetűen folytak az úgynevezett versenyvizsgálatok, s a területi hovatartozást figyelembe véve a minisztérium osztotta szét a vizsgát sikeresen kiállt tanulókat a nevelésükkel megbízott iskolába.

1948-ban megszűntek hazánkban az egyházi tehetségvizsgák és az állami versenyvizsgák. Az volt ugyanis a felfogás, hogy a 16 éves korig kitolt tankötelezettség és az általános iskola elvégzésének kötelezettsége mindenestől megoldja a tehetségvédelem minden kérdését országos szinten.

Harsányi (1994) az ekkor kezdődő korszakot az általa felosztott időszakok alapján a tehetségvédelmi munka harmadik szakaszának, „búvópataknak” nevezi, ugyanis az új hatalom nem működtette, az egyházi iskolák államosításával megfosztotta fő bázisától a tehetségmozgalmat, és más filozófiát kezdett érvényesíteni, a tömegoktatást, a tömegművelést. A tehetségsegítés akkor nem volt már cél. A szovjet modell másolása, az uniformizálás, a napi politika bevitele az iskolába nem szolgálta a tehetségek szisztematikus fejlesztését. Tehetségek akkor is voltak, és voltak ezeket felismerő és gondozó tanárok, sőt voltak iskolák és kollégiumok is, amelyek tehetséggondozással hivatalosan vagy a hatóság hallgatólagos engedélyével foglalkoztak.

Ilyen kivételnek tekinthető a Kodály-féle zenei képzés, amely általános és középiskolában – amíg élt, Kodály Zoltán személyes támogatásával, halála után az ő nevében – magas színvonalra emelkedett.

A békés-tarhosi bentlakásos zenei iskola kifejezetten a kiválogatott tehetségeket képezte. 1946. szeptember 1-jén Keresztury Dezső akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter határozata alapján szervezték meg az ország első bentlakásos énekiskoláját. Alapvető célkitűzése volt a falvak tehetséges gyermekeinek zenei nevelése. Az intézmény rövid idő alatt országos hírűvé nőtte ki magát. Növendékei közül sok ismert zeneszerző, közművelődési szakember, ének-zene tanár került ki. A zenei képzést a Kodály-módszer szerint, elsősorban énekes alapokon valósította meg az iskola azzal a céllal, hogy olyan énektanárokat neveljenek, akik városuk, községük zenei kultúráját szakmai elhivatottsággal tudják irányítani.

Az 1956-ban alakult ének-zene tagozatú általános iskolák létesítésének a célja is a tehetségek korai felkarolása volt. Kodály Zoltánnak a zenei nevelésről vallott elvei legtökéletesebben az ének-zenei tagozatos általános iskolákban valósultak meg. Az első ilyen iskolát Szentkirályi Márta hozta létre Kecskeméten, 1950-ben. A következő években, évtizedekben sorra jöttek létre az ország több városában az ének-zenei és más tantárgyakhoz köthető tagozatos általános iskolák.

A tehetségkiválasztást szolgálták az országos tanulmányi versenyek, az OTDK-k, a diákolimpiák. De a tehetségnevelés szolgálatába álltak az 1949-ben megszüntetett és 1952-től ismét működő egyetemi/főiskolai gyakorlóiskolák is.

A tehetségnevelést szolgálta az 1958-tól újból a régi néven működő, az 1947-ben helyreállított Eötvös Collegium, melyben a magyar tudomány nagyjai egy része nevelkedett, és amely szintén a tehetséggondozás egyik meghatározó intézménye lett. Kezdetben elsősorban a vidéki szegényebb rétegekből vagy középosztályból származó tehetséges fiatalok otthonaként működött. A kollégiumban a szakmai munka az úgynevezett műhelyekben folyt, mely egy adott szak hallgatóit tömörítette. Egy hallgató több műhely tagja is lehetett. A helyreállítás után a kollégisták hagyományos együttélési formája, a családrendszer – amely felügyeleti, önigazgatási egységként funkcionált – megbomlott. A képzés tartalma és szervezeti keretei is jelentősen megváltoztak: előtérbe került az ideológiai-politikai nevelés, illetve bevezették a munkaversenyt a tagok számára. Célja azonban változatlan maradt: tudományos képzettséggel bíró középiskolai tanárság és az egyetemi tanári kar utánpótlásának biztosítása a legkülönbözőbb tudományterületeken (Báthory, 2001).

Említhetnénk ebből az időszakból a matematika, fizika, kémia területén nemzetközileg is elismert színvonalat és eredményeket vagy a szegénysorból kiemelkedett magyar színészeket, akik a magyar színjátszás és filmművészet nagy korszakát alkották az ötvenes-hatvanas években. De meg kell említeni a 20. század második felében a keleti irányú peregrinációt, számos tehetség az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a moszkvai, leningrádi, kijevi, harkovi, varsói, berlini, prágai, szófiai egyetemekre járt, és híres fizikus, olajkutató, balettművész, filmrendező, hadmérnök, társadalomtudós, diplomata stb. lett. A hivatalos politika elutasította a tehetséggondozást, ugyanakkor több formáját hallgatólagosan megtűrte, sőt egyes formák esetében (pl. az OTDK, a „Ki miben tudós?” vetélkedő) hagyományt is teremtett, miközben a hivatalos pedagógiai szaksajtó szerint Magyarországon nincs szükség tehetséggondozásra, a szocializmusban minden ember egyenlő, a tehetséggondozás elitképzéshez vezetne.

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek