A tehetség kézikönyve

1.1.1. Kezdeti lépések a tehetségsegítés terén

Közvetlenül a keresztény Magyarország létrejötte előtt Géza fejedelem volt az az uralkodó, aki felismerte, hogy a magyarok válaszút elé kerültek: (1) vagy folytatják tovább a kalandozásokat (rablóhadjáratokat), és akkor a keresztény Német-római Császárság és a szintén keresztény Bizánci Birodalom felmorzsolja a törzsi magyarságot, (2) vagy a kereszténység útjára lépnek, és csendben betagozódnak Európa keresztény államai közé. Géza ez utóbbit tartotta járható útnak. Ő maga megkeresztelkedett, s ezt várta el a pogány magyarságtól is. Hitt abban – miként később fia, István is –, hogy csak tanult emberek tarthatják fenn a nemzetet, illeszthetik be Európába azt. E hitét bizonyítja, hogy 996-ban bencés kolostort alapított Szent Márton-hegyén (Pannonhalma) azzal a céllal, hogy a tehetséges ifjakból képzett emberek váljanak, így papok, katonák, várurak, bírók. Ez volt az első iskola Magyarhonban.

Géza kérésére I. Ottó német-római császár hittérítőket küldött a magyar fejedelemségbe, egy püspököt és számos papot. Ezzel megkezdődött a hittérítés. Géza ebben nem ismert könyörületet, miként később a fia, István sem, akit Géza tudatosan készített fel az uralkodásra. Amikor István örökölte a fejedelemséget (Géza 997-ben halt meg), rögvest háborúkat indított azon törzs- és nemzetségfők ellen, akik vele szembeszegültek, és sorra meg is nyerte azokat. Istvánt 1000. de-cember 25-én vagy 1001. január 1-jén koronázták királlyá III. Ottó német-római császár támogatásával és a pápa jóváhagyásával. Ezzel kezdetét vette az egyház- és államszervezet kiépítése, mivel István mindkettőnek a feje volt, munkálataihoz pedig „apostoli” hatalmat, azaz szabad kezet kapott a pápától. Ekkortól kezdve tekintjük Istvánt a magyar királyság megalapítójának (lásd 1. internetes forrás).

Szent István korában és a továbbiakban is a plébánia volt az az egyházi egység, amely az egyházi feladatok mellett az alapfokú műveltséget is közvetítette a plébániai iskolák működtetésével. Ezeknek kezdetben a falusi papság utánpótlását kellett biztosítaniuk, a középkori papság így jórészt a gyakorlatban szerezte meg egyházi ismereteit. A szertartások elsajátítása mellett tanítottak itt írás-olvasást, egyházi zenét és éneklést, valamint latin nyelvet. A tanítványok döntően a jobbágyok gyermekei közül kerültek ki, akik előtt így megnyílhatott a magasabb iskoláztatás lehetősége. Később az iskolákban olyanok is tanulhattak, akik nem készültek papi pályára, ők gyarapították a világi írástudók, a deákok számát.

A püspökök tanácsadó testületei, a káptalanok működtették a káptalani iskolákat, amelyek feladata elsősorban a magasabb képzettségű klerikusok kinevelése volt. A tananyag és az oktatás módja nagyjából megegyezett a kolostori iskolákban használtakkal. Elemi szinten énekelni, írni-olvasni, számolni tanultak a diákok, de mindezt sokkal alaposabban, mint a plébániai iskolákban.

Középszinten a „hét szabad művészetet” gyakorolták, és ez a hét tantárgy jelentette a tudományok rendszerét. A tudományok elsajátítása a következő fokozatokban történt: elsőként oktatták a grammatikát, ami a helyes latin írás és olvasás tudományát jelentette; a retorika az ékesszólás művészete volt, ami az oklevelek fogalmazását is magában foglalta; a dialektika a vitatkozásra, a logikus gondolkodásra tanította a diákot. Ezután az aritmetika (számtan) következett, ide tartozott az egyházi naptár összeállítása, az egyházi ünnepek kiszámításának módja is, az asztronómia (csillagászat) tudománya ugyanehhez nyújtott segítséget. A geometrián belül az elemi mértani ismereteket sajátították el, de ide tartoztak az alapvető földrajzi és természetrajzi ismeretek is. A geometria nélkülözhetetlen volt az építészetben. A muzsika (lat. musica) a zenei képzést tökéletesítette, egyházi zenét, fúvós és húros hangszerek használatát tanították.

Felső szinten orvosi ismereteket, mechanikát, történelmet, bölcseletet, teológiát (hittudomány), jogi ismereteket oktattak, gyakorolták a hangjegyírást, és néhány helyen görög és arab nyelvet is lehetett tanulni. Az iskolák könyvtárára különös gondot fordítottak. A fegyelem a kor szellemének megfelelően igen szigorú volt, a testi fenyítés bevett szokásnak számított. Az egymást sűrűn követő ünnepek jelentették a szünetet, ez volt az ideje a közös kirándulásoknak is. Európában több helyütt a káptalani iskolákból alakultak ki az egyetemek.

Mint már említettük, az első magyar iskola, a 996-ban alapított bencés kolostor Szent Márton-hegyén (Pannonhalma) bizonyítja Géza fejedelem és később István király bölcs előrelátását, hogy csak tanult emberek tarthatják fenn a nemzetet, amely ezáltal Európa részévé válhat. Az ezt követő évszázadokban sok egyszerű, de tehetséges gyermekből lett pap, tanár, tudós, katona. Az egyház segítségével emelkedhettek ki abban a korban a tehetségük révén a szegénysorból (Martinkó, 2006). Lássunk két példát erre:

Bakócz Tamás (1442–1521) bíboros, esztergomi érsek, a magyarországi reneszánsz egyik jellegzetes alakja. Erdődön született, apja jobbágy volt. Tanulmányait Szatmárnémetiben a dominikánusoknál kezdte, egyetemi tanulmányait 1464-től Krakkóban folytatta, majd Páduában végezte. A boroszlói táborozáskor (1474) Mátyás király felfigyelt rá, a kancelláriába került, Mátyás titkára (1483–1490) és bizalmas tanácsadója lett. 1486-tól 1491-ig győri püspök volt. Ulászló uralmának első éveiben széles körű hatalomra tett szert; „második király” volt. 1491-ben egri püspök és főkancellár, 1498-ban esztergomi érsek lett. 1514-ben Budán kihirdette a pápai bullát, amelynek hatására megindult a parasztság és a plebejusok gyülekezése Budára. A sereg vezetésével Dózsa Györgyöt bízta meg. A parasztháború után az 1515-ös országgyűlés megbélyegezte. Ulászló halálát követően (1516) már csak reprezentatív feladatokat látott el, visszavonultan élt haláláig Esztergomban.

Szalkai László (1475–1526) egy mátészalkai jobbágy varga fia volt. Sárospatakon az Ágoston-rendiek iskolájában tanult. 1494-ben került a királyi udvarba, 1500-ban Bornemisza János szolgálatába állt, majd fokozatosan emelkedett a ranglétrán: 1513-tól 1522-ig váci püspök, 1516–1525 között kincstartó, 1518-tól 1526-ig kancellár, 1520-ban kalocsai érsek, 1522–1524 között egri püspök, 1524–1526 között esztergomi érsek és főkancellár. 1524-ben Báthori Istvánnal együtt az udvari párt feje lett. A mohácsi csatában esett el.

Következő fejezet: >>> 1.1.2. A magyar felsőoktatás helyzete Mohács előtt