2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek

2.5. Pedagógiai és pszichológiai módszerek, eszközök a tehetségfejlesztő programok megvalósításához

Az elmúlt század közepétől kutatók és gyakorló szakemberek egyaránt intenzíven keresik a választ arra a kérdésre: milyen pszichológiai, pedagógiai eszközrendszer áll rendelkezésünkre a tehetségfejlesztő programok hatékony megvalósításához. A tudomány mai állása szerint négy nagy csokorba rakhatók azok az eszközök, módszerek, amelyek leghatékonyabban segítik a tehetségígéretek adottságainak kibontakozását: ezek a gazdagítás, gyorsítás, differenciálás és tehetség-tanácsadás. Ezen módszeregyüttesek mindegyikének megvannak a maga értékei, azonban a gyakorlatban akkor hatékonyak, ha összekapcsolódva, egységes rendszerben működnek a tehetség keresésében és fejlesztésében.

Tartalmi szempontból a tehetséggondozásnak a legrégebbi és a legfőbb eszközrendszere a gazdagítás (dúsítás): célja alapvetően a tehetség kibontakoztatásának kötelező tananyagon, foglalkozásokon túllépő elősegítése. Ez a legrégebbi módszeregyüttes a négy közül, már évszázadokkal azelőtt is alkalmazták. Ebben az alfejezetben megismerhetik a gazdagítás fogalmát, a gazdagítási modelleket, valamint a gazdagítás gyakorlati eszköztárát, módszereit. Ez két csoportban kerül elemzésre: egyrészt bemutatjuk a tanórákon is hasznosítható módszereket, másrészt megvizsgáljuk a tanórán és iskolán kívüli speciális gazdagítási formákat.

A második alfejezetben a tehetséggondozásban ma már világszerte elterjedt gyorsítás alapkérdései kerülnek kifejtésre. Meg kell jegyezni, hogy hazánkban ez az eszköztár elsősorban a művészetekben és a sportban használatos, az intellektuális tehetségek fejlesztésében kevéssé alkalmazzák. A tanulmányban értelmezzük ezt az eszköztárat, bemutatjuk főbb fajtáit, összegezzük a kutatási érveket a gyorsítás mellett, elemezzük a főbb irányelveket az alkalmazáshoz. Különös figyelmet fordítunk a gyorsításra alkalmas tehetségígéret jellemzőire, valamint a gyorsítás veszélyeire és hatékonyságát erősítő szempontokra is.

A harmadik alfejezetben a leggyakrabban használt módszeregyüttes, a differenciálás kérdésköreit tárgyaljuk. A differenciálás fogalmának tisztázása után bemutatjuk, milyen lehetőségek állnak rendelkezésre az integrált osztályban a tehetségígéretek fejlesztésére. Ezt követően összegyűjtjük az érveket a képesség szerinti csoportosítás szükségessége mellett, majd ennek főbb formáit vázoljuk. Ezután tekintjük át az egyéni differenciálás (individualizáció) elengedhetetlen voltát bizonyító modelleket és külföldi tapasztalatokat, valamint elemezzük a differenciálás szervezeti kereteit is. Kapcsolva ehhez, bemutatjuk az egyéni tehetségfejlesztő programok készítésének és megvalósításának rendszerszerű folyamatát, s a tehetségfejlesztés gyakorlatának folyamatmodelljével zárjuk ezen alfejezetet. Ez a folyamatmodell biztos fogódzókat nyújt a szakemberek számára fejlesztő munkájuk eddiginél folyamatosabbá és szisztematikusabbá tételéhez.

A tehetségfejlesztés során többször is előfordulhat olyan helyzet, amelyben a tehetséges fiatal, a szülei vagy épp a vele foglalkozó pedagógusok elbizonytalanodnak egy-egy helyzet megoldásában, ezért van szükség tehetség-tanácsadásra. Magyarországon ennek az eszköztárnak van a legkisebb hagyománya, mindössze negyedszázada indult el ez a munka: 1994-ben a Fővárosi Pedagógiai Intézet keretében Herskovits Mária vezetésével jött létre a Tehetséggondozó központ, ennek egyik kiemelt feladata volt a tanácsadás. Tanácsadói szerepben leggyakrabban a pszichológusok jelennek meg, de más szakterületek, így a pedagógia képviselői is gyakorolhatják ezt a hivatást – kellő felkészítést követően. Áttekintésünk célja az ehhez szükséges ismeretek nyújtása is. Az alfejezet kitér az egyéni tanácsadás feladataira és a csoportos beszélgetések, foglalkozások vezetésére egyaránt.