A tehetség kézikönyve

2.1.2.2. Általános intelligencia vagy speciális képességek?

Ha intelligencia az, amit az IQ-tesztek mérnek, akkor érdemes vetni egy pillantást arra, hogy mit is mérnek az IQ-tesztek. A legelterjedtebb, leggyakrabban használt tesztcsomagok esetén nem fogunk megnyugtató választ kapni: az intelligenciatesztek feladatai között találunk (1) absztrakt, nemverbális problémákat; (2) számsorozatokat, amelyeknek meg kell találni a következő elemét; (3) geometriai alakzatokat, amelyekről meg kell mondani, hogy egymás tükörképei vagy elforgatott változatai; (4) szókincset és általános ismereteket mérő feladatokat; vagy (5) épp olyan, mentálisan egyáltalán nem megterhelő feladatokat (például olyat, amelyben piros négyzeteket és sárga háromszögeket kell keresni egy színes formákkal teli lapon), amelyeket a lehető leggyorsabban, szűk időkorláttal kell megoldani.

A pszichológia történetének egyik legrégebb óta tartó szakmai vitája, hogy az értelem egydimenziós vagy sokszínű, vagyis hogy létezik-e általános intelligencia vagy általános kognitív képesség, amely mindenfajta mentális tevékenységben szerepet játszik, vagy helyesebb független, speciális képességekről beszélni. Az általános intelligencia hívei által leggyakrabban hivatkozott jelenség az úgynevezett pozitív sokféleség (positive manifold): az az empirikus felfedezés, amely szerint a különböző tartalmú tesztek közti együtt járás mindig pozitív, vagyis aki az egyikféle teszten jobb eredményt ér el, az várhatóan a többi teszten is jól fog szerepelni. Mivel képességteszteket nagyon széles körben használnak, számos ország hadseregétől általános személyügyi kiválasztáson át iskolaalkalmassági mérésekig, a pozitív sokféleség valószínűleg a pszichológia egyik legtöbbször megismételt eredménye.

Ugyanakkor egyáltalán nem magától értetődő: éppenséggel az ellenkezője mellett is tudnánk magyarázatot találni, hiszen ha valaki egyfajta tevékenységben elmélyed, amelyben jó adottságai vannak, akkor ez a többi rovására mehet. Bármilyen logikusan hangozzék is ez, a tapasztalat, mint látjuk, az ellenkezőjét mutatja: aki az egyikféle dologban jobb, az rendszerint a többiben is az. Mi magyarázhatja ezt a jelenséget?

A legrégebbi, közel 100 éves elképzelés, az általános intelligencia elmélete szerint az, hogy a különböző tesztek valójában ugyanazt a képességet mérik. Ha két dolog korrelál, akkor erre valóban a legegyszerűbb magyarázat az, hogy legalább részben ugyanazt mérik. Erre épül a faktoranalízisnek nevezett statisztikai eljárás. Egy nagy méretű, nagyon sok változót tartalmazó korrelációs mátrixban, ahol minden korrelál minden mással, meglehetősen nehéz kiigazodni. A faktoranalízis olyan módszer, amely ezt a komplexitást segít leegyszerűsíteni azáltal, hogy a mért változók közti korrelációkat megpróbálja kevesebb, de közvetlenül nem mért, úgynevezett látens változó segítségével megmagyarázni. A módszer abból indul ki, hogy ha valaki magasan helyezkedik el a látens tulajdonságban (pl. általános intelligencia), akkor számos különböző mért változón (pl. kognitív teszten) jól fog szerepelni. Két tetszőleges teszt közti korreláció pedig annak a függvénye, hogy a két teszt milyen mértékben méri a látens változót.

Mindez jobban érthető egy példával. Tegyük fel, hogy számos különböző sportban elért eredményt mérünk, és azt találjuk, hogy aki gyorsabban fut, az általában gyorsabban is úszik, távolabbra ugrik, stb. Ha így van, akkor faktoranalízissel azonosíthatunk egy általános „sportfaktort”, amelyet közvetlenül nem mérünk, csak az egyes konkrét sportteljesítményeken keresztül. Ezt követően megpróbálhatjuk azonosítani, milyen tényezők okozzák az általánosan jobb vagy rosszabb sportteljesítményt: jobb állóképesség, fejlettebb izomzat stb.

Faktoranalízis segítségével a kognitív képességtesztek és – eleinte – az iskolai érdemjegyek között is sikerült azonosítani egy általános faktort, amelyet g-faktornak neveztek el (Jensen, 1998; Spearman, 1904). Eleinte az általános intelligencia hívei azt igyekeztek alátámasztani, hogy minden teszt kétféle dolgot (faktort) mér: az általános faktort és valamit, ami csak az adott tesztre jellemző. Ezt a 2.2.3.1. ábra mutatja vizuálisan: az ellipszisek az egyes teszteket jelölik, a középen lévő kör pedig a g-t. Egy adott teszt minél jobban „belelóg” a g-be, annál inkább méri azt a képességet, amelyet az összes többi teszt is mér, és minél nagyobb része „lóg ki”, annál inkább mér valami egyedit, amit viszont csak az adott teszt mér.

Statisztikai szempontból a g képes megmagyarázni a tesztek közti korrelációt: akinek magasabb a pontszáma ezen a közvetlenül nem mért, látens képességen, annak sokféle különböző teszten lesz jó eredménye, így a teszteredmények korrelálnak egymással. Ez azonban csak statisztikai szintű magyarázat: ahhoz, hogy a pozitív sokféleséget pszichológiai szempontból is megmagyarázzuk, meg kellene tudnunk mondani, hogy a titokzatos g-faktor mit is takar valójában. Itt azonban már nehézségekbe ütközünk.

A 20. század elején egyfajta mentális energiaként azonosították. Később sokáig népszerű volt a mentális sebesség elmélete, amely szerint a g valójában az idegrendszeri feldolgozás gyorsaságát tükrözi: akinek az agya nagyobb fordulatszámon pörög, az mindenfajta kognitív tevékenységben jobb lesz, mint lassabb társai. Ezek a megközelítések azonban számos nehézségbe ütköztek, és valószínűtlen, hogy egyetlen, egyszerű idegrendszeri vagy kognitív mechanizmus meg tudná magyarázni a pozitív sokféleséget.

Sokan a g-t egy olyan képességként képzelik el, amely mindenfajta mentális tevékenységben szerepet játszik, és hívhatjuk „általános intelligenciának” vagy „általános kognitív képességnek”. Ennek azonban a kognitív tudomány és az idegtudomány több évtizedes eredményei ellentmondanak: úgy tűnik, az agyunk és az elménk speciális képességekből áll össze, amelyek külön-külön lokalizálhatók az agyban, és külön-külön károsodhatnak idegrendszeri sérülések vagy genetikus rendellenességek következményeként.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy miközben a g megértése izgalmas kihívásnak tűnik, valójában az általános faktor a pozitív sokféleség szükségszerű matematikai következménye (Krijnen, 2004), vagyis nem mond többet, mint amit már amúgy is tudunk: aki egyfajta teszten jobban teljesít, az várhatóan a többin is. A továbbiakban bemutatok olyan megközelítéseket és következményeiket a tehetségazonosítás szempontjából, amelyek anélkül magyarázzák meg a pozitív sokféleséget, hogy feltételeznék egy általános kognitív képesség létezését. Ezt megelőzően azonban érdemes rámutatni két további fontos jelenségre, amelyek kiegészítik a pozitív sokféleséget.

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.1.2.3. Túl az általános intelligencián