A tehetség kézikönyve

2.1.2.3. Túl az általános intelligencián

Az utóbbi 15 évben két olyan magyarázat is született az általános változatosság magyarázatára, amely nem tételez fel egy általános kognitív képességet. Az első az úgynevezett „kölcsönösségi (mutualism) modell” (Van Der Maas és mtsai, 2006). Ez valójában egy kognitív fejlődési modell, amely abból indul ki, hogy a fejlődés során az egyik képességben beállt változás pozitív hatással van más képességekre is. Ha például egy gyereknek nő a rövid távú emlékezete, ez pozitív hatással lehet a szókincsének a fejlődésére. A modell szerint így felnőttkorban, amikor már kialakult a kognitív képességek végső szintje, a korábbi fejlődési kölcsönhatás miatt találunk pozitív korrelációkat, noha felnőttkorban már csak független, speciális képességek léteznek.

A másik az „átfedő folyamatok elmélete (process overlap theory)” (Kovacs és Conway, 2016), amely azt feltételezi, hogy valójában mindenfajta teszt megoldásához nagyszámú, egymástól független pszichológiai folyamatra, elementáris részképességre van szükség. Ezek közül a folyamatok közül a legtöbb speciális és csak korlátozott számú teszt megoldásában játszik szerepet: például csak a szókincshez, a fejszámoláshoz vagy a téri-vizuális tájékozódáshoz van rájuk szükség. Vannak azonban általánosabb folyamatok, amelyek sokféle tesztben megjelennek, így ezek a látszólag független speciális képességek valójában „átfedésben” vannak. Az átfedő folyamatok elmélete tehát azt mondja, hogy a pozitív sokféleség oka az általános és speciális folyamatok átfedésében keresendő.

Az „átfedésért” felelős általános folyamatok, amelyekre többféle területen is szükség van, elsősorban azok, amelyeket a szakirodalom „végrehajtó folyamatokként” említ. Ezek olyan mechanizmusokat jelentenek, amelyek lehetővé teszik a bonyolult, célorientált viselkedést azáltal, hogy segítik a figyelmi kontrollt, a viselkedés elemibb lépésekre bontását és hasonlókat. Ezeket a folyamatokat eredetileg elsősorban neuropszichológiai kutatások során azonosították: azt találták, hogy azok, akiknek az úgynevezett prefrontális agyi területei (a homloklebeny legelső része) sérülnek, azoknak a hétköznapi élet szervezésében komoly gondjaik támadnak, különösen az olyan összetettebb tevékenységek esetében, mint, mondjuk, egy utazás megszervezése. Ehhez szükséges repülőjegyet vásárolni, összevetni különböző járatokat, szállást foglalni, felmérni az egyes ajánlatok előnyeit és hátrányait, és így tovább. A prefrontális betegek csak akkor képesek erre, ha lépésről lépésre instrukciót kapnak, önállóan nem.

Az ilyen betegek laboratóriumi feladatokkal történt vizsgálata megerősítette, hogy a bonyolult utasítások követése nehézséget okoz, míg ha a tevékenységeket apróbb lépésekre egyszerűsítik, akkor meg tudják oldani. Hasonló nehézséget tapasztaltak az olyan feladatokban, amelyekben egy megszokott dolgon kellett változtatni: pl. ha menet közben változik az instrukció, és mondjuk, a kék ingerekre már nem a jobb oldali, a pirosra pedig nem a bal oldali gomb megnyomásával kell válaszolni, hanem fordítva. A prefrontális sérültek az ilyen feladatokban rendszerint képtelenek a váltásra, illetve általában a komplex instrukció követésére, miközben a feladat végén arról számolnak be, hogy tudták, mit kellett volna csinálniuk, csak képtelenek voltak rá.

Azt találták, hogy akik a fluid gondolkodási tesztekben alacsony (kb. 85-ös IQ alatti) eredményt érnek el, azok nagyon hasonló tüneteket mutatnak a végrehajtó folyamatokat igénylő feladatokban, mint a prefrontális sérültek (Duncan és mtsai, 1996; Duncan és mtsai, 2008). Kevéssé képesek gátolni a zavaró ingereket, összpontosítani a célra, és ha szükséges, változtatni az alkalmazandó szabályon vagy stratégián.

Az átfedő folyamatok elmélete tehát valójában a kognitív teszteken mutatott hibákra össz-pontosít: a pozitív sokféleség magyarázatában nem azt emeli ki, hogy miért tudunk megoldani feladatokat különböző teszteken, hanem azt, hogy miért nem. Ennek köszönhetően az elmélet a differenciáció okára is magyarázatot ad: a végrehajtó feladatok alacsony szintje számos különböző területen korlátozza a teljesítményt, így az átlag alatti teljesítmények között magas lesz a korreláció. Ha viszont a végrehajtó folyamatok elérik azt a szintet, ahol már nem korlátozzák a teljesítményt, sokkal nagyobb tér jut az egyes speciális képességeknek a teljesítmény alakulásában, így magas szinten már csak az adott területre jellemző kiválóság jelenik meg.

Az elmélet nem azonosítja a g-t a végrehajtó funkciókkal, mivel azok nem önálló képességként jelennek meg, hanem mindenfajta speciális képesség alkalmazásában szerepet játszanak. Egy, a végrehajtó folyamatoknak a CHC-modellhez való illeszkedését feltáró faktorelemzéses vizsgálat pont azt találta, amit az elmélet jósol: nem sikerült önálló „végrehajtó faktort” azonosítani, a végrehajtó folyamatok „elszórtan” jelentek meg az egyes átfogó képességekben (Jewsbury, Bowden és Duff, 2017).

A sportanalógiára visszatérve: addig jutottunk, hogy egyrészt van egy általános változatosság a sportteljesítményben, másrészt vannak speciális képességek, mint a labda- vagy az egyensúlyérzék, és az egyes sportokban elért eredmények közti korreláció azok esetében magas, akik mindenben rosszabbul teljesítenek, akik viszont kiemelkedően teljesítenek valamilyen sportban, azok nem feltétlenül lesznek jók másban is. Az átfedő folyamatok elmélete sportra alkalmazva azt mondaná, hogy vannak általános, mondjuk, az erőnléttel és az állóképességgel kapcsolatos alapkészségek, amelyek valamennyi sportban szerepet játszanak, azonban elsősorban úgy, hogy alacsony szint esetén meggátolják a specifikusabb képességek kibontakozását. Az izomzat vagy az állóképesség önmagában senkit nem tesz kiemelkedővé a kosárlabdában vagy a kenuban, és több mint valószínűtlen, hogy mindig minden sportban a legizmosabb versenyző lesz a legeredményesebb. Ugyanakkor, ha hiányzik a megfelelő erőnlét, az gátolni fogja a teljesítményt a legkülönbözőbb területeken. Vagyis az erőnlét a speciális sportokban való teljesítmény szükséges, de nem elégséges feltétele, és az átfedő folyamatok elmélete szerint pontosan ugyanez a helyzet a végrehajtó funkciók és az átfogó kognitív képességek esetében.

Mint minden analógiának, természetesen ennek is megvannak a korlátai. Például kissé másfajta érveléssel éppen akár a g fizikai megfelelőjeként is értelmezhetnénk az izomzatot. Valójában pontosabb – és egyúttal nehézkesebb – lett volna az analógia, ha nem izomzatról beszélünk, hanem külön-külön egyes izmokról, amelyek egy része bizonyos sportokban játszik inkább szerepet, mások pedig másokban. Az átfedő folyamatok elmélete matematikai modellként – egész pontosan: többdimenziós itemválaszmodellként – is kifejezi a fentebb írt összefüggést a speciális és általános folyamatok között, és ennek lényeges eleme, hogy a tesztek közti pozitív korrelációk akkor is kialakulnak, ha a végrehajtó folyamatok között egy sincs, amelyik valamennyi teszt megoldásában szerepet játszana. Továbbá, mivel éppen a rosszabb teljesítmény esetében játszanak fontosabb szerepet, a pontos analógia itt elsősorban a megfelelő izomzat hiánya lenne: egy adott szint fölött már nem meghatározó a teljesítmény szempontjából, alatta viszont a legkülönbözőbb területeken korlátozza az eredményességet. A kognitív képességekre visszatérve úgy tűnik, a g elsősorban a képességek általános hiányát testesíti meg, semmint egy általános képességet.

A matematikai modell alapján szimulálni lehet, hogyan alakulnának a teszteredmények, ha a feladatok megoldását valóban az átfedő folyamatok összjátéka határozná meg. Egy ilyen szimulációs vizsgálat megmutatta, hogy az így létrehozott „mesterséges” teszteredmények faktoranalízise során is azonosítható egy általános faktor, amely statisztikai szempontból éppen úgy „viselkedik”, mintha egy olyan általános képesség vagy tulajdonság lenne, amely mindenfajta tesztben megjelenik, és ami a legfontosabb, amely okozza a teszten elért eredményt (Kovacs és mtsai, 2018).

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.1.2.4. Elméleti és gyakorlati következmények