1. A HAZAI TEHETSÉGSEGÍTÉS TÖRTÉNETE, EREDMÉNYEI 1990-IG

1.6. Szervezett tehetségsegítés a századfordulótól a második világháborúig

1900-ban az akkori kultuszminiszter öt tanítóképző intézeti tanárt küld ki Jénába, a korszerű pedagógia és pszichológia egyik kiröpítőfészkébe. Köztük van Nagy László is, aki gazdagon feltöltekezve tér haza, s haláláig hasonlíthatatlan buzgalmú mozgatója, szervezője, ideológusa a magyar tanítóképzésnek, gyermektanulmányozásnak és tehetségvédelemnek. Vele kezdve tekintjük át azokat a nagy gondolkodókat, akik elképzeléseikkel komolyan elősegítették a szervezett tehetségsegítés megvalósulását.

Nagy László (1857–1931) a hazai iskolaügy és a pedagógiai gondolkodás fejlesztésének kiemelkedő alakja. A gyermektanulmány első – nemzetközileg is elismert – képviselője, művelője, aki nemcsak teoretikus, hanem aktív tanítóképző intézeti tanár, kultúrpolitikai szervező. A tehetségproblémával több megközelítésben foglalkozott: a közoktatási reform tervezetében mint szociális üggyel, a tehetségfelismeréssel a gyermekrajz-kiállítások szervezése kapcsán, tehetségvédelemmel a publikációin és felszólalásain s a hatalommal folytatott vitáin keresztül. Egy előadásán kifejtette: „A tehetségesek felkarolása és a gyermekvédelem egyaránt iskolai feladat, és ebben az egyéniségi lapok segítenek.” Az általa kezdeményezett Magyar Gyermektanulmányi Társaság keretén belül 1925-ben megalakult a tehetségvédelmi és -vizsgálati szakosztály. Nagy László alapította a Gyermek című folyóiratot, melynek 1922-es évfolyama, A tehetséges gyermek, önálló számmal jelent meg. Iskolatervezetében írja: „Az iskolákban meg kell szüntetni az osztályrendszer merevségét, lehetővé kell tenni a hiperintelligensek számára a gyorsabb haladást, s a kevésbé intelligensek számára szintén át kell adni a tanítás anyagát.” Mit ért Nagy László a tehetség fogalmán? „A tehetség általában normális átlagon felüli képesség”, írja. Szerinte a tehetségnek többféle fokozata van: tehetség, talentum, lángész. Nagy László értelmezésében: „A tehetség a legmagasabb szintje a hajlamnak, amely alacsony szinten a készségek, képességek fokaiként jelentkezik. A tehetség fejlődése tehát a hajlam megnyilvánulása, megjelenése és megerősödése a tudatban: tehát fokozatosan emelkedés, a hajlam egyre magasabb tudatszintre emelkedése.” (Martinkó, 2006, 4.)

Nemesné Müller Márta (1883–1964) családi iskolája 6–12 éves gyermekek számára állt fenn 1915 és 1943 között Budapesten. A polgári középosztályból kikerülő 6–10 éves fiú- és leánygyermekek jártak ide. Az intézet pedagógiai programját a korabeli legjelentősebb reformpedagógiai irányzatok (mint például Ovide Decroly belga reformpedagógus globalizáló eljárása, Montessori Máriának a gyermekek érdeklődésére alapozó, cselekedtetve fejlesztő pedagógiája vagy az amerikai reform-iskolákban alkalmazott projektmódszer stb.) erőteljesen befolyásolták. Míg azonban a külföldi reformiskolák többsége szabadon alakíthatta ki egyéni tantervét, Nemesné Müller Mártának figyelembe kellett vennie a korabeli magyar elemi iskolai tanterv kereteit. Pedagógiájának különös értékét éppen az adja, hogy ezek közé a keretek közé több új módszert tudott beilleszteni. Az ún. „életegységekben folyó tanítás” révén például a tanulás az egész tanéven átívelő, egymással összefüggő keretek között folyt. Ezeken az egységeken belül azonban a gyerekek a projektmódszer elveit alkalmazva önállóan tervezhették meg munkájukat. Nemesné Müller Márta széles körű külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, iskolájáról 15 országban jelent meg ismertetés, méltatás. A Családi Iskola sajátos vonása volt, hogy az adott osztály munkaprogramját a tanító és a tanulók közösen állították össze. A nevelő a tanév elején irányított beszélgetés segítségével hangolja rá a gyerekeket arra, hogy egy adott tantervi egység feldolgozását mintegy belső szükségletként éljék át. A tanulók érdeklődésének felkeltése után közös tervezgetés következik. Ha a gyerekek sajátjukénak érzik az összeállított tervet – vallja Nemesné –, akkor megvalósítása is könnyebben megy (lásd 13. internetes forrás).

Révész Géza (1878–1955) a kísérleti pszichológia európai hírű művelője. Sok minden érdekelte, ezek közül kiemelkedett a tehetség lélektana, a tehetségkiválasztás problémakörében elért eredménye. Egy tanulmányában foglalkozik a tehetség értelmezésével, meghatározásával, a tehetség és az intelligencia kapcsolatával, a tehetség fajtáival és típusaival, felismerésük lehetőségével. Arra a következtetésre jut, hogy a Binet–Simon által kidolgozott és W. Stern által is alkalmazott tesztek nem alkalmasak az intelligencia fokának megállapítására, csupán arra, hogy bizonyos társadalmi csoportok szellemi fejlettségéről tájékoztatást nyújtsanak. Egy előadásában arról beszélt, hogy a tehetség legjellemzőbb tulajdonsága a produktivitás, az alkotóképesség, vagyis az, hogy újat, eredetit hoz létre. Azt állítja, hogy korai gyermekkorban nem beszélhetünk tehetségről – kivéve a zenét –, mert szerinte ebben az életkorban az „alkotás” tartalmilag és technikailag kezdetleges. Itt csak a különböző tehetségekre irányuló hajlamok jelenléte és foka vizsgálható. Révész Géza két, igen fontos írásával gazdagította a magyar tehetségvédelmi mozgalom első korszakának szakirodalmát: „A tehetség időszerű problémái” című cikke a Magyar Pedagógia 1917-es évfolyamában jelent meg, majd 1918-ban írt egy példamutató színvonalú kis könyvet A tehetség korai felismerése címen. E két írásból érdemes idézni a következő mondatokat. Mint írja, oda már eljutottunk, hogy iskolákat létesítsünk a gyengeelméjűek számára, menhelyeket az elhagyott és elzüllött gyerekek számára, de oda még nem, hogy gondoskodjunk a tehetségesekről. A tehetségesek legnagyobb ellenségei a tehetségtelenek. A tehetségesek küzdelme az élet, de különösen elnyomóik ellen, nem lehet a jövő társadalmának célja. „Végre be kell látnunk, hogy a nemzet legnagyobb kincse a szellemi, erkölcsi, akarati és érzelmi tulajdonságokban gazdag egyének összessége, ezek hozzák létre gondolataikkal és tetteikkel a nemzet maradandó értékeit, ezek elméjében alakulnak ki azok a vezérlőeszmék, amelyek a nemzet tagjainak törekvéseiben és cselekedeteiben jelentkeznek, ezek teremtik meg a nemzeti ideálokat, és közelítik meg azokat, ezek kapcsolják össze a nemzet tagjait egymással, és létesítenek összeköttetést a világ kultúrái között.” A legfontosabb teendő a tehetségek korai felismerése. Ezt ő az intelligencián kívül az érdeklődés, a spontaneitás, az intuíció és a magatartás segítségével véli elérhetőnek. Révész kimondta, egymagában semmiféle intelligenciavizsgálat nem jogosít fel arra, hogy a tehetség meglétére, kibonthatóságára vonatkozólag prognosztikai megállapítást tegyünk. A magatartási, erkölcsi értékek jelenléte semmiképpen sem hiányozhat a tehetség megvalósulásának, kibontakozásának erői közül (Harsányi, 1994, 37–39.).

Imre Sándor (1877–1945) Schneller István tanítványa, a Szegedi Egyetem pedagógiaprofesszora, közoktatás-politikus. A tehetségkérdésben főleg a tehetség társadalmi érvényesülése foglalkoztatta. Egy cikkében ezt írja: „Nem a zsenikkel, hanem azokkal kell foglalkozni, akikben általában megvan a munkára való képesség. Lehetőleg pontosan meg kell határozni a tehetség fogalmát, az iskolai oktatást kell olyanná tenni, hogy a gyermek képességei kifejlődhessenek.” Máshol ezt a kérdést részletezi, s kifejti, hogy szerinte a tehetségek támogatásában milyen szerepet vállalhat az iskola, a nevelés. „A tehetségek nevelése nem különálló problémája a nevelésnek, hanem örök kérdése. A nevelés az egyén teljes kifejlődésének elősegítését jelenti, ezért a tehetségek nevelésében nem különleges nevelésre van szükség, hanem az egyének sajátos erényének kifejlődését szolgáló eljárásra. A nevelés mint tudatos társadalmi hatás, szándékos beavatkozás az ember fejlődésébe, és legteljesebben az iskolában valósítható meg. De a tehetség fejlődésére nagy hatást gyakorol a család is, amely segítheti és akadályozhatja is az egyéni erő kibontakozását. A családi légkör, a szülők becsvágya, műveltségi színvonala, a család anyagi helyzete ebben nagy szerepet játszik.” Véleménye szerint az iskolai hatás esetleges, nem egy esetben gátolja a tehetség kibontakozását, az egyén fejlődési szabadságát. Erről így ír: „A tehetség egyéni, az iskola munkája pedig tömegmunka.” „Az iskola kénytelen mindig arra törekedni, hogy valamennyi tanuló valamely meghatározott mértéket elérjen. Ezért az iskola életének egyenes következménye, hogy lefelé egyenlíti ki a követelményeket, amiből az is következik, hogy teljesen kedvezőtlen a különféle tehetségek kibontakozására.” Imre Sándor nemcsak írásaiban képviselte a tehetségmozgalmat, hanem oktatáspolitikusként kezdeményezője volt a Petőfi-ösztöndíjnak, támogatta a Zilahy-féle kitűnőek iskoláját, a klebelsbergi külföldi magyar kulturális intézeteket stb. (Martinkó, 2006, 4.).

Somogyi József (1898–1948) a szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán a filozófia-pedagógia tanszék tanára. Egész életében tanít, nagyhatású iskolateremtő tudós, tanárnemzedékek nőttek fel keze alatt. Filozófiai, antropológiai, pszichológiai és etikai témájú művei külföldön is ismertté tették. Több művében foglalkozott a tehetség témával, többek között a tehetség és az intuíció kapcsolatával is. Azt mondta, hogy az intuíció (amit nagyon leegyszerűsítve alkotó képzeletnek, produktív fantáziának, teremtő gondolkodásnak értelmezhetünk) fontos kelléke a tehetség megnyilvánulásának, szinte erről ismerni fel. Ezt írja: „Az intuíció a nagy gondolkodók, nagy tudósok munkájára jellemző, akik már korán vagy megkésve tehetségükkel tűntek ki a többiek közül. Ismeretes az a felfogás, hogy a tudományos gondolkodáshoz éppen annyi intuíció szükséges, mint a költői művekhez. Vagyis nem lehet megállapítani, hogy Newtonnak vagy Shakespeare-nek volt-e nagyobb alkotó fantáziája. Intuíció kell magához a problémalátáshoz (pl. Newton almája), ez az út vezet a tudományos felfedezéshez. A művész és a tudós munkája ezért nagyban eltér egymástól. Mert a művészet elsősorban szemléletes, a tudományos elsősorban fogalmi. Megegyeznek abban, hogy mindkettőt a valóság törvényei vezetik. Különböznek abban, hogy míg a tudóst kötik a tények, a művész ezt figyelmen kívül hagyhatja.” (Martinkó, 2006, 4.)

Dóczy Jenő (1881–1939) a korszak jelentős művét írta témakörünkben. 1910-ben jelent meg könyve, A tehetség és az iskola. Alcíme: A szellemi tehetségek fokának és irányának figyelembevétele az oktatásban. E jelentős könyv szerzője egy fiatal, mindössze 29 éves irodalomtörténész, kritikus, kultúrpolitikai író, a tehetségvédelem egyértelmű harcosa. Ismerkedjünk meg Dóczy néhány gondolatával. A fejlődő civilizáció nemcsak a társadalom fokozottabb szocializálódásához vezet, hanem egyúttal mind nagyobb lehetőséget enged az egyénnek arra, hogy hajlamait, tehetségét szabadon kifejlessze, képességeit saját egyéni céljai szerint felhasználhassa. Így haladhat a maga által hasított mezsgyén mint egyén, függetlenül, s így válik legnagyobb hasznára a köznek is mint a társadalom tagja. Ha kötelességeink vannak a szocietással szemben, úgy az egyéniségnek is megvannak a maga jogai. Ilyen jog, hogy az egyén a maga tehetségét teljesen kifejleszthesse, érvényesíthesse, s abban a körben munkálkodhassék, amelyre hajlama, tehetsége predesztinálja. Ennek a két szempontnak a harmóniájából születik meg az egyéni boldogság és a társadalmi jólét, a civilizáció. A talentum kifejlődésére nagy hatással van a gondos nevelés. Az oktatás, a nevelés a növendék tehetségét, meglevő előnyös hajlamait folytonos gyakorlás útján fejlesztheti ki. Eötvös József gondolataiból idézi: A természet csak kifejlődésünk lehetőségét adja. A kifejlődés maga a körülményektől függ. Új talentumot nem adhat a nevelés, de a meglevő legcsekélyebbet is teljes kifejlődésre segítheti, míg a gondos nevelés segítsége nélkül, a kedvező hatások hiányában a látens hajlam, a tehetség zsenge csírája veszendőbe mehet. A nevelésre váró szerep: „fölismerni, megbecsülni a növendék lelkében szunnyadó hajlamokat, és azokat a legteljesebb kifejlésre segíteni. Eredményes nevelés csak az individualizáló nevelés lehet, amely számba veszi az egyéni tehetségek kvantitatív és kvalitatív különbségeit.” (Harsányi, 1994, 36–37.)

Gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) politikus, kultuszminiszter. Érdemes szólni a tehetségügyben betöltött szerepéről, ugyanis sokaknak úgy rémlik a történelemből, hogy az 1920-as évek végén az országgyűlés tehetségvédelmi törvényt alkotott, és ezt ő vitte keresztül a törvényhozáson. A valóság azonban más. Bánfai (2000) aprólékos munkával feltárta, hogy Klebelsbergnek szívügye volt ugyan a tehetségvédelem, de a tehetségvédelmi törvény kidolgozását csak kilátásba helyezte. Klebelsberg a tehetségnek két szintjét különböztette meg, amihez természetesen a tehetségvédelem kétféle értelmezése kapcsolódott. A magasabb szintet a „szellemi elit” jelentette, a „nemzet kultúráját meghatározó” kiválóságok. A modern idegen nyelveket beszélő, művelt tudósok, szakemberek, középiskolai tanárok kinevelésére szolgáló intézkedések ma sem igényelnek kommentárt. A közoktatás terén megnyilvánuló „hétköznapi tehetségekkel” kapcsolatos felfogása azonban alaposan eltért mai elképzeléseinktől. Számára a tehetség köznapi szintje azt jelentette, hogy a tanuló a születése által determinált iskolatípusban és az arra épülő képzési formákban jó eredmények elérésére képes, és a tanultak birtokában hozzá tud járulni önmaga és társadalmi rétege helyzetének javításához. A kívánatosnak tartott út az alul lévő rétegek kollektív felemelkedése volt. A többlépcsős, felfelé irányuló mobilitás támogatása – különösen egy generáción belül – csak ritka kivételként jöhetett szóba. Klebelsberg a tehetségvédelmet nemcsak egyedi támogatás (pl. ösztöndíjak) útján, hanem főként közvetett módon kívánta szolgálni az egyes rétegeknek szánt sajátos iskolatípusok támogatásával, fejlesztésével. Ilyen intézkedésnek tekinthetők a középiskolai reformok, a polgári iskolákról és a „mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolákról” szóló törvények stb. Kétségkívül jelentős eredményeit célszerűbb a tehetségvédelem helyett az oktatáspolitika területére sorolni, hiszen a tehetségek közvetlen támogatásának ügyé-ben csak óvatos kezdeményezésekig jutott, a neki tulajdonított tehetségvédelmi törvényt pedig nem alkotta meg, írja Bánfai (2000). Abban a tervezetben, amelyet Klebelsberg 1928. december 20-án terjesztett be, és ígéretében „általános tehetségvédelmi törvényjavaslatként” szerepelt, nem volt szó a tehetségről, ehelyett az indítvány a Nemzeti Közművelődési Alapítvány létrehozásának pénzügyi, jogi, működtetési részleteit taglalta.

Harsányi István (1908–2002) 1918-tól 1926-ig a sárospataki református gimnázium tanulója. Egyetemi tanulmányait 1926–1931 között az Eötvös Collegiumban végzi, majd egy ösztöndíj segítségével Genfbe megy, hogy ott E. Clapar?de-től és J. Piaget-től gyermekpszichológiát tanulhasson. 1933-ban kerül vissza Sárospatakra tanárnak, ahol megszervezi – hazánkban elsőként – a tehetségmentő és -védő munkát. 1946–1948 között a Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium osztálytanácsosaként a tehetségvédelem előadója és a Magyar Népi Művelődési Intézet igazgatója. 1948-tól nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig, a Fővárosi Gyermeklélektani Intézetnek és az intézet jogutódjainak a munkatársa. Harsányi István volt az első, aki az iskolai tehetséggondozás szervezeti kereteit megteremtette Sárospatakon, elindította a tehetségvizsgákat, 1941-re pedig egy teljes rendszert kidolgozott. Ennek a pozitív tapasztalatai ösztönözték Szombatfalvy György minisztériumi tisztviselőt, az akkori Társadalmi Szemle főszerkesztőjét, hogy létrehozza az Állami Tehetségvédelmi Alapot, és a református keretekben folyó munka mellett az állami tehetségvédő munkát megszervezze, amely azután – a kritikus időkig – zavartalanul működött mintegy hetven gimnáziumban. 1988-ban, 80. születésnapjára megjelent írásainak bibliográfiája 637 címet tartalmaz, közülük 61-ben szerepel a „tehetség” szó. Mint egy interjúban elmondotta, azért nem többen, mert hazánkban 30 évig (1949-től 1979-ig) politikailag tiltott dolog volt foglalkozni a tehetséggel, így szakirodalmi tevékenységéből a téma három évtizedig kimaradt. Publikációinak száma meghaladja a hétszázat. 1994-ben jelent meg a Magyar Tehetséggondozó Társaság kiadásában a Tehetségvédelem című munkája, amely – többek között – a magyar tehetséggondozás történetének egyfajta leírását tartalmazza. 1998-ban a köztársasági elnök Harsányi Istvánnak a tehetséggondozás terén végzett munkájáért a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést adományozta (Tóth, 2003, 2013).

Következő fejezet: >>> 1.7. Tehetségsegítés a szocializmusban a rendszerváltásig