1. A HAZAI TEHETSÉGSEGÍTÉS TÖRTÉNETE, EREDMÉNYEI 1990-IG

1.5. A szervezett tehetségsegítés alapjainak lerakása a 19. században

A hazai intézményesített tehetséggondozó mozgalom a 19. században, a reformpedagógia, a pszichológia fellendülésének időszakában alapozódik meg. A reformkor művelt értelmisége arra a felismerésre jutott, hogy a nép általános műveltségének emelésével, kiművelt emberfők sokaságával, a kiváló képességek megbecsülésével foglalhatja el Magyarország a méltó helyét az európai kultúrában. A kiegyezést követően Eötvös és Trefort minisztersége alatt európai tapasztalatszerző utakra küldtek ki „tanférfiakat”, hogy az európai fejlett országok eredményeit adaptálhassák. Harsányi (1994) szerint gyermektanulmányozás – később pedológia – néven vált ismertté az a pedagógiai, pszichológiai áramlat, amelyből aztán kinőtt a gyermeklélektan, a neveléslélektan, a pszichopedagógia, az eddigiektől jelentősen eltérő „új iskola”, „munkaiskola”, végső soron pedig a tehetségvédelem. Hozzánk erről a mozgolódásról először egy igen jelentős pedagógiai szakíró, Felméri Lajos hozott hírt Nyugatról.

Felméri Lajos (1840–1894) előbb sárospataki főiskolai, majd kolozsvári egyetemi tanár, szakíró volt. Több mint száznegyven éve, 1879–1880-ban Trefort Ágoston miniszter kiküldte őt az angol iskolázási rendszer tanulmányozására, melyről 1881-ben kétkötetes, hetedfélszáz oldalas munkában – Az iskolázás jelene Angolországban – számolt be. További munkáiban már megtaláljuk a tehetség, a képességek eredetének azt a ma is érvényes felfogását, amely szerint ezek az örökletes alapon, gyakorlás, nevelés által kifejlesztett emberi értékek. A gyermektanulmányozás az ő nyomdokain indult el hazánkban (Tóth, 2013).

Fáy András (1786–1864) a reformkor kiemelkedő alakja, akinek „a józan, gyakorlati életben tájékozódó polgár” a művelődési, nevelési ideája. A tehetség harmonikus fejlesztésének – Pestalozzi által megfogalmazott – gondolatáról a következőképpen ír: „A nevelés során a gyermek képességeinek fejlesztésére különös gondunk legyen, hogy azoknak az öntevékenység révén való gyarapításával egyetértő aránya elősegíttessék.” Álláspontja szerint a nevelés célja a tehetség tökéletesítése által a boldogság. Vallja, hogy a természet törvénye minden egyes tehetségnek meghatározza a munkálkodása körét. Majd így folytatja: Az értelem felkutatja, az akarat végrehajtja a boldogság törvényeit. A tehetségek közt az értelem jár elöl, „ő a parancsoló”, az emlékezet, a képzelet az értelem szolgája. „Úgy tökéletesítsd a nevelés által a növendékek tehetségeit, hogy veled annak összmunkássága kezet fogva dolgozzék, egyenlő aránya elősegíttessék. A józan ész kifejlesztését már kisdedkorban el kell kezdeni...” A gyermeki fejlődés második szakaszában kezdődik a tanítás. Azonban mindez csak akkor lehetséges, ha a gyermek képességei kifejlődnek. „Korán nevelt gyermek beteges szokott lenni”, írja. A tanításhoz jó nevelő kell, kinek értelme pallérozott, pszichológusnak, antropológusnak kell lenni, hogy növendéke tulajdonságait kiismerje (idézi: Martinkó, 2006, 4.).

Zákány József (1785–1857). a debreceni református kollégiumban 1825-ben alakult tanítóképző első neveléstani professzora, aki ezt követően 27 éven keresztül tanította az „illendőség tudományát”. Neveléselméleti rendszere a korabeli pedagógiai és lélektani irányzatok szintézise. Pedagógiai rendszerének legkidolgozottabb része a Christian Wolff-féle képességlélektan továbbgondolása. Ebben a rendszerben érinti az emberi tehetséget. Szerinte az emberi tehetség a következő csoportosításban nyilvánul meg:

értelem, amellyel az „esméreteket felfogja”,

ítélőerő, melynek segítségével helyes ítéleteket hoz,

okoskodó tehetség, amellyel a dolgokról „következtetéseket húz”,

emlékezőtehetség, amely a „dolgok sorainak” támasza,

képzelőerő, „ez által pedig magának mintegy dolgokat teremthet”,

szívbéli érzés, „mely szerint… embertársait a szeretet által felöleli”,

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 1.6. Szervezett tehetségsegítés a századfordulótól a második világháborúig