2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek

2.1. Intelligencia és tehetség; tehetségmodellek

2.1.2. Intelligencia és tehetség

2.1.2.4. Elméleti és gyakorlati következmények

Hogyan lehet értelmezni a g-faktort abban a keretben, amely ebből a két magyarázatból következik? Mint láttuk, a g-faktor a pozitív sokféleség szükségszerű matematikai következménye, tehát statisztikai jelenségként nem fog megszűnni azért, mert elvetjük az általános intelligencia elméletét. Ugyanakkor, így a g már nem értelmezhető a teszteredmények korrelációjának okaként: épp ellenkezőleg, a g így valójában a teszteredmények korrelációjának a következménye. Ebben a keretben a CHC-modell is átértelmeződik, lásd a 2.2.3.3. ábrát. Két fontos különbség látható az eredeti CHC-modellhez képest (2.2.3.2. ábra).

2.2.3.2. ábra. A CHC-modell. A modellben látható átfogó képességek: Gms = rövid távú emlékezet, Gs = sebesség, Glr = hosszú távú emlékezet, Gv = vizuális, Gf = fluid gondolkodás, Ga = hallási képességek, Gc = kristályos intelligencia

Az egyik, hogy az átfogó képességeket a g-vel összekötő nyíl iránya megfordul: nem a g-ből tart az átfogó képességek felé, hanem fordítva. Ez az okság irányát jelzi: az eredeti modell, illetve tágabban értelmezve az általános intelligencia elmélete feltételezi, hogy létezik egy átfogó képesség, amely – közvetve vagy közvetlenül – szerepet játszik mindenfajta teszt megoldásában, és ez magyarázza a tesztek, illetve az átfogó képességek közti korrelációkat. A kölcsönösségre és az átfedő folyamatokra épülő magyarázatok szerint viszont nem létezik ilyen általános képesség. Azonban, mint láttuk, g-faktort akkor is találunk faktoranalízissel, ha valójában nincs olyan általános képesség, amely a teszteredményeket okozná.

Így viszont az okság iránya fordított: a g a teszteredmények korrelációjának szükségszerű következménye, ezt fejezi ki a nyilak iránya. A másik különbség a 2.2.3.2. és a 2.2.3.3. ábra között az, hogy utóbbiban az átfogó képességek korrelálnak egymással, amit a sok apró kéthegyű nyíl jelképez. Ez szintén annak a következménye, hogy a g-nek nincs oksági szerepe: a g-központú, magasabb szintű modellben (2.2.3.2. ábra) a g magyarázza az átfogó képességek közti korrelációt, és mindegyik annyira korrelál egymással, amilyen mértékben külön-külön a g-t is mérik. A kölcsönösséggel és az átfedő folyamatokkal magyarázó modellek szerint viszont a korrelációt teljesen más okozza, olyasmi, amit egy ilyen képességleíró modell nem tud megjeleníteni, így a modellben egyszerűen feltüntetjük ezeket a korrelációkat.

Egy apró nyíl iránya sokat számít: valójában teljesen különböző mérési koncepciókat takar. Az olyan modelleket, amelyekben az okság iránya a látens változótól a mért változó felé tart, reflektívnek nevezzük. Ilyen a 2.2.3.2. ábrán látható modell is. Ilyenkor a mért változó a látens változót tükrözi. Jó példa erre a hőmérséklet és a hőmérők. A testhőmérsékletet sokféle módon tudjuk mérni, mint azt a kisgyerekes szülők jól tudják: hónaljban, homlokon, fül mögött, szájban és egyéb, itt meg nem nevezett helyen. Bármelyik mellett is döntünk, további különböző fizikai eljárásokat használó eszközök közül választhatunk. Azt is minden kisgyerekes szülő tudja, hogy ezek a mérések képesek különböző eredményt adni, sokszor épp annyira, hogy csak azt nem tudjuk eldönteni, a gyermek lázas-e. Mégis úgy gondoljuk, hogy egyrészt a hőmérők eredménye egy valódi dolgot tükröz: létezik egy pontos érték, a mérések különbségei pedig az eszközök pontatlanságából erednek. Másrészt azt gondoljuk, hogy a látens változó a méréstől függetlenül is létezik: a gyermeknek akkor is lenne testhőmérséklete, ha sosem mérnénk meg. Ezek a feltételezések elengedhetetlenek egy reflektív modell esetében (Borsboom, Mellenbergh és Van Heerden, 2003).

Ha viszont az okság iránya fordított, akkor formatív modellről beszélünk. Ilyenkor a látens változó nem oka a teszteredmények közti korrelációnak, hanem következménye. Formatív változó például a szocioökonómiai státusz, amely a szociológusok által gyakran használt fogalom, az egy háztartásban élők iskolai végzettségét, jövedelmét és hasonlókat fejez ki. A szocioökonómiai státusz jó példa arra, hogy az okság hogyan működik egy formatív változó esetében. Senkinek nem jutna eszébe azt mondani, hogy valakinek olyan magas volt a szocioökonómiai státusza, hogy emiatt elvégzett egy egyetemet és jó állást talált.

g-faktor elmélete viszont, amely a g-t általános intelligenciaként értelmezi, pont így működik: úgy gondolkodik az általános intelligenciáról, mint a testhőmérsékletről. Azt mondja, hogy Lajos azért ért el jó eredményt mind a szókincsteszten, mind a problémamegoldási teszten, mert magas volt a g-je. A tesztekre úgy tekint, mint a hőmérőkre: csak abban különböznek, hogy mennyire pontosan mérik, amit mérni akarnak.

A kölcsönösségi modell és az átfedő folyamatok elmélete szerint viszont a g formatív változó: olyan, mint a szocioökonómiai státusz. Így a g – és egyúttal az IQ – lényegében egyfajta súlyozott átlagként értelmezhető, amely összegzi az egyes képességeket (Kovacs és Conway, 2019). Ugyanakkor az átfedő folyamatok elmélete az átfogó speciális képességeknek az érvényességét nem érinti: a 2.2.3.2. és 2.2.3.3. ábrán egyforma az átfogó képességeket és azok mérőeszközeit ábrázoló rész. Így az IQ egyfajta mentális indexnek tekinthető, amelyet több tényezőből számolnak. Hasonló ez, mint a globális versenyképességi index (GVI) a gazdaságban. A GVI ara szolgál, hogy összehasonlíthassuk különböző országok versenyképességét. Tizenkét különböző tényezőből számítják, amelyek között olyanok szerepelnek, mint a pénz- és tőkepiaci fejlettség, az árupiaci hatékonyság vagy a makrogazdasági környezet.

2.2.3.3. 2.2.3.3. ábra. A CHC-modell az átfedő folyamatok elméletével összhangba hozott változata (a tesztek és átfogó képességfaktorok magyarázatát lásd a 2.2.3.2. ábránál)

Az eddigieknek számos elméleti és gyakorlati következménye van az intelligenciával kapcsolatos alapkutatásokra és az IQ-mérés gyakorlatára egyaránt, beleértve a tehetségek azonosítását és gondozását. Ehelyütt az alapkutatással nem foglalkozom részletesen, de megemlítendő, hogy ha a g valóban formatív változó, egyfajta index, akkor a g idegrendszeri korrelátumainak és genetikus meghatározóinak kutatása rossz úton jár – és nem véletlenül sokkal kevésbé sikeres, mint például a speciálisabb képességek idegrendszeri alapjainak feltárása. Érdemes volna tehát a speciálisabb képességekre irányítani a kutatást (Kan, Van Der Maas és Kievit, 2016). Hasonlóképp, az „általános intelligencia evolúciója” is problémás terület, ha valójában egy statisztikai indexről van szó (Kovacs és Conway, 2017).