A tehetség kézikönyve

2.1.2.4. Elméleti és gyakorlati következmények (...folytatás)

A legfontosabb gyakorlati következménye a formatív megközelítésnek, hogy az adott változó szempontjából alapvetően konstruktivista felfogáshoz vezet. Ez kissé elvontan hangzik, pedig közvetlen gyakorlati jelentősége van. A reflektív modellből, vagyis az általános intelligencia elméletéből az következik, hogy létezik egy, a méréstől független dolog, amit általános intelligenciának nevezünk, statisztikailag pedig a g jeleníti meg. Az egyes tesztek ezt mérik, többé-kevésbé pontosan. Egy jó tesztcsomag tehát az, amelyben a tesztek minél inkább a g-t mérik, az átfogó képességek pedig másodlagosak.

A formatív modell konstruktivista álláspontjából viszont az következik, hogy nincs egy eleve létező dolog, amit meg kell próbálnunk minél pontosabban mérni, hanem az általános intelligencia fogalma nagymértékben függ attól, hogy milyen képességeket tartunk fontosnak mérni. Intelligencia az, amit az IQ-tesztek mérnek.

A tesztek eleve különbözhetnek a tekintetben, hogy az általános IQ-ra vagy a speciálisabb képességekre helyezik a hangsúlyt. Időnként ez olyan triviálisan is kifejeződhet, mint maga a teszt neve. A legelterjedtebb egyéni felvételű, számos altesztből álló képességtesztek közé tartozik a Wechsler Intelligenciateszt (Wechsler Intelligence Scale) és a Woodcock–Johnson Kognitív Képességtesztek (Woodcock–Johnson Tests of Cognitive Abilities). Már a tesztek neve is beszédes: az egyik esetben intelligenciáról van szó, egyes számban, a másikban kognitív képességekről, többes számban. Ebben az esetben pedig igaz, hogy nomen est omen: a Wechsler-tesztek elsősorban a globális IQ-eredményekre összpontosítanak, és bár képesek ugyan négyféle alskálában eredményt adni, ezek nem pontosan fednek le kognitív képességeket. Ezek a skálák lényegében utólag kerültek kialakításra, az eredeti tesztkészítő szeme előtt az lebegett, hogy az általános intelligencia sokféleképpen kifejeződhet, ezért sokféle feladatot kell tartalmaznia a tesztnek, de a konkrét speciális képességekre nem helyezett hangsúlyt (sőt a teszt első változata összesen két, verbális és nemverbális részeredményt adott). A Woodcock–Johnson készítői ezzel szemben a tesztek megalkotásakor a CHC-modellre és különösen az abban szereplő átfogó képességekre helyezték a hangsúlyt. Ebből a tesztből is lehet átfogó mutatókat számítani, azonban – szemben a Wechsler-tesztekkel – itt éppen ezek másodlagosak.

A formatív megközelítéssel értelemszerűen a speciális képességeket előtérbe helyező tesztelés áll inkább összhangban. Továbbá az is következik belőle, hogy az értékelés során törekedni érdemes az egyéni erősségeket és gyengeségeket hangsúlyozó profilalapú értékelésre, szemben a globális IQ-val. A globális IQ fogalmából és a g reflektív értelmezéséből önkéntelenül is adódik az egyetlen dimenzió mentén való sorba rendezés lehetősége. Ezzel szemben a formatív megközelítésben a hangsúly az egyes emberek egyéni, idiografikus mintázatára helyezi a hangsúlyt, ezt próbálja kifejezni a profillal is, amely rámutat arra, hogy a képességek több, különböző dimenzióban jelennek meg.

Különösen így van ez a tehetségazonosítás során, hiszen a differenciáció jelensége önmagában valószínűsíti, hogy éppen ott valószínű a különböző képességek szintje közti számottevő eltérés, ahol valamely területen kimagasló képességekkel találkozunk. A tehetségazonosítás gyakorlati tapasztalatai is megerősítik, hogy a rendkívüli tehetségek általában nem egyszerre több tehetségterületen jelentkeznek – noha természetesen ez alól is akad kivétel, hiszen nem szabad elfeledni, hogy maga a differenciáció is statisztikai összefüggés, nem egyetemes törvényszerűség.

Érdemes megjegyezni ugyanakkor, hogy ha valamilyen okból csak egyetlen képességet mérünk, vagy azért, mert nincs erőforrás alaposabb tesztelésre, vagy mert a kiválasztás célja nem nagy kockázatú – pl. nem egy tehetséggondozó programba válogatunk, hanem egy magas intelligenciájú embereket tömörítő szabadidős egyesületbe –, akkor a fluid intelligenciát érdemes mérni. Emlékeztetőül: ez az a képesség, amelyet újszerű problémák megoldásakor használunk, és amelyet rendszerint olyan feladatokkal mérnek, amelyekben egy szabályt kell megtalálni és alkalmazni, például egy nemverbális probléma megoldása során vagy egy számsorozat következő elemének megtalálásakor. Azért a fluid képességet érdemes mérni, mert az statisztikailag „központi” szerepet játszik, „egyenlőbb” az egyenlő képességek között: a fluid képesség korrelál a legjobban a képességek átlagos szintjével, vagyis a fluid alapján jobban előre jelezhető bármelyik speciális képesség (pl. matematikai vagy nyelvi), mint azok egymásból (Marshalek, Lohman és Snow, 1983).

A konstruktivista megközelítésből pedig a tehetség fogalma szempontjából az a legfontosabb tanulság, hogy nem egy adott, kész célpontot (a g-t) kell eltalálni minél pontosabban, hanem számottevő mozgástér adódik a mérendő területek és az ehhez használt tesztek kapcsán.

Mint a jelen kötetből is kiderül, a tehetség sokarcú, számos területen megjelenhet. Az pedig egy adott kultúra elvárásainak függvénye, hogy ebből mit értékel – a konstruktivista megközelítés értelemszerűen inkább összhangban van az intelligencia és a tehetség kultúrafüggőségét hangsúlyozó megközelítésekkel, mint a reflektív szemlélet.

Az, hogy egy adott képességet az intelligencia és/vagy a tehetség mutatójának és így mérendőnek tartunk-e, a formatív szemlélet szerint sokkal szubjektívebb kérdés, mint a g-központú szemléletben. Így például a racionális döntés képessége szinte teljesen (Stankov, 2017), a téri-vizuális képességek pedig számottevő mértékben (Humphreys, Lubinski és Yao, 1993) alulreprezentáltak a legtöbb képességtesztcsomagban, utóbbiak pedig a mérnöki és természettudományi területeken való jelentőségük szempontjából különösen hiányoznak a tehetségazonosítási céllal felvett tesztekből (Lubinski, 2010; Webb, Lubinski és Benbow, 2007). A formatív megközelítés a tehetségek azonosítása szempontjából is nagyobb teret hagy a döntésnek, és elismeri, hogy az intelligencia vagy a tehetség fogalma elkerülhetetlenül szubjektív.

A formatív megközelítés nemcsak az azonosítás, hanem a tehetséggondozás és általában a képességfejlesztés szempontjából is az IQ helyett a speciális képességek felé orientál. Ha az IQ olyan, mint a GVI, akkor ez szükségszerűnek tűnik. Ha egy kormányzat javítani szeretné az adott ország gazdasági versenyképességét, akkor nem az indexet próbálja majd meg fejleszteni, hanem azokat a mutatókat, amelyekből összeáll: a makrogazdasági környezetet, a piac hatékonyságát és így tovább. Így a képességfejlesztés során is a speciális képességekre érdemes helyezni a hangsúlyt, nem pedig az IQ-ra, amely ebben a keretben ugyanúgy egy index, mint a GVI.

Előző oldal Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.2. Azonosítás, mérés; versenyek. A fejlesztés módszerei; eltérő fejlődési életutak