A tehetség kézikönyve

2.1.1.1. Bevezetés

Az „én csinálom” az én-élmény ősforrása, a gyermeki létezés megélt gyönyörűsége, későbbi létezésünk esszenciája, a személyes és a társas elfogadás alapja, mely végigkíséri egész életünket. Nem vagyunk egyformák abban, hogy miben tudunk sikeres egyedi teljesítményt nyújtani. A siker egyik fontos összetevője – bármely tevékenységben is valósul meg – a képesség. Valamennyiünk közös tapasztalata, hogy számos egyéb tényező segítheti vagy gátolhatja egy adott képesség kibontakozását; s nem kétséges az sem, hogy az öröklött tényezők – a származás stb. – jelentős befolyást gyakorolnak az emberi életút alakulására. S minthogy az emberi képességek mentén (is) különbözőek vagyunk, ideális esetben (!) bármiben lehet valaki kiemelkedő képességű, talán még tehetséges is. Mindannyiunk – szülők, pedagógusok, tudományos kutatók – közös feladata, felelőssége feltárni az emberi képességek kibontakozásának oki hátterét, ezen „okok” kölcsönhatásait, a korai felismerés, azonosítás markereit, a fejlesztés/fejleszthetőség módszereit. Czeizel Endre, a hazai tehetséggondozás kiemelkedő képviselője ezt az alábbiak szerint fogalmazta meg: „Legnagyobb természeti kincsünk a tehetség” (Czeizel, 2003). Tekintsük kiindulópontnak azt a megállapítását is, hogy a kiemelkedő képesség ritka, kivételes. Az alábbi ábra lehet fejezetünk kiindulópontja, s látni fogjuk, hogy az egymást követő tehetségelméletek hogyan bontják ki a beavatkozás, fejlesztés lehetőségeit is (2.1.1. ábra).

2.1.1. ábra. A Blau–Duncan-féle (1967) AOLE-modell

A mentális képességek – az „ész” – a görög filozófiától napjainkig az ember egyik fő jellemzője (vö. Platón az ész mint „kocsihajtó” hasonlata; Arisztotelész szerint a logosz az emberi lélek tudatos része). A mentális kiválóság, tehetség – talentum – az ókori világban eredeti jelentése szerint tömeget, illetve pénzegységet, tehát értéket, értéket megjelenítő embert jelentett. Ha tehetségről beszélünk, az elméletalkotók egy része csak a kiugró, zseniális alkotókra gondol, ma viszont gyakrabban hallani azt is, hogy mindenki lehet tehetséges, de legalábbis ügyes valamiben.

Az ókori görögök elképzeléseiben a teremtő erő mint egy démon „látogathatja” meg az embert, távolról közölve vele pl. a bölcsességet, míg a rómaiaknál a kiemelkedő (zseniális) teljesítmény forrása isteni eredetű: a Géniusz szállt bele az alkotóba, ez tette lehetővé számára az emberfeletti produkciót. E felfogások érthetővé teszik az emberfeletti teljesítmény, az azzal járó ihletett, szinte megszállott, lázas állapot eredetét is. Jelent ez másfelől lehetőséget az alkotással együtt járó veszélyekkel való megküzdésre is: a kudarc nem tisztán az ő felelőssége, de a siker sem csupán a szerző dicsősége.

Ezt a szemléletet ma úgy is ismerjük, mint az ún. „He-paradigma”, melynek hőse az ókori Isteni sugallat magányos zsenije (Glăveanu, 2010). Ezt követi az 1950-es években az „I-paradigma”, az alkotás individuálisabb megközelítése (a személyiség-lélektanban ez a „harmadik erő”, a humanisztikus pszichológia színre lépése, melyben a személy fejlődésében az ön-determináció az egyik kulcsfogalom), s ez egybeesik a pszichológiában a kreativitás iránti érdeklődéssel (vö. „Szputnyik-sokk”, pl. Oláh, 2010, lásd később). E felfogásban a kreativitás valamilyen szinten minden ember képessége. Bizonyára nem véletlen, hogy az individuális szemlélet elterjedése áthatja a tehetségről való gondolkodásunkat is. A kérdés stratégiai fontosságát jelzi, hogy az agyelszívás (brain-drain) bizonyos területeken olyannyira veszélyes, hogy a tehetségmenedzsmentben a 2000-es évek elejétől háborúról beszélnek – „The War for Talent” (Michaels és mtsai, 2001): a gazdag országok növekvő hajlandóságot mutatnak arra, hogy szert tegyenek olyan gyakorlott munkavállalókra, akiknek a képzését valaki más fizette, gyakran sokkal szegényebb országok. Emellett megjelent a globális meritokrácia víziója is (Ng, 2011); higgyük el: egy jó pozíció betöltéséhez már nem az számít, hogy kit ismersz, hanem, hogy mit tudsz. Ennek egyik jele, hogy a tehetségekért folytatott globális háború több országban már a napi politikai diskurzus tárgya. Tehetségesnek lenni számos előnnyel és hátránnyal is jár. Többek között erről szólnak annak a kutatásnak az eredményei, amelyet a Matehetsz megbízásából végeztek (TNS Hoffmann) a „Tehetséghidak” program zárásakor (részletesen lásd www.tehetseg.hu). Ebből kiderül, hogy „jó lehet tehetségesnek lenni, mert a tehetséges ember egyedi világlátásával színesebbé teszi a világot”, „mintát ad/hat egy magasabb minőségű életre”, stb.; a siker forrásai: „személyes boldogság érzése, a család büszkesége, társadalmi elismerés, megbecsülés, közvetlen környezet elismerése, jó állás lehetősége, anyagi elismerés, valami maradandót alkot, újat hoz létre”. A tehetségnek hátrányai is lehetnek: elgondolkodtató, hogy a megkérdezett fiataloknak csak a 27%-a gondolja, hogy a tehetség nem jár hátránnyal. A siker hajszolása még kontúrosabbá teheti a hátrányokat, melyek között első három helyen szerepel, hogy „kilóg a sorból, kiközösítik” (30%), az irigység (19%), (általános tapasztalat, hogy az emberek egy része nem tud mit kezdeni a nálánál jobbakkal) és az „elvárások” (13%). Visszatérve az előző felosztáshoz: a harmadik „We-paradigma” a kreativitás szociálpszichológiai paradigmája, melynek fókuszában a kreatív teljesítmény, valamint annak külső és belső motivációs, kulturális pszichológiai aspektusa áll. Csíkszentmihályi (2008) ezt úgy fogalmazza meg, hogy a kreativitás, illetve tehetség fogalmát az adott kultúra kontextusában, rendszerében lehet csak értelmezni, melynek abban jelentése van, és ezt a jelentést, tartományt változtatja meg, vagy újat hoz létre, amit aztán egy szakértői kör elfogad (ez nem mindig könnyű, gondoljunk a művészetek, akár a tudomány képviselőinek viszontagságos életére). A kreativitás, majd a tehetség pszichológiai kutatása a múlt század közepétől kezd felértékelődni, ma pedig az európai és a nemzeti stratégia fókuszában áll (lásd pl. European Council for High Ability; Matehetsz; a Géniusz, majd a Tehetséghidak, az Európa-hírű Templeton program s a Tehetségek Magyarországa program). Az iskolai tehetséggondozásnak világszerte hatalmas irodalma van, nálunk a Tehetségpontok térképe szinte napról napra sűrűbb lesz. A kreativitás, tágabb értelemben a tehetség, valamilyen produkcióként jelenik meg – legyen az óvodáskori szerepjáték, egy szokatlan tanórai kérdés vagy egy tudományos felfedezés csírája –, ezek az azonosítás, felismerés feltételei, s ez akkor is igaz, ha Kaufman szóhasználatával élve az aktuális produkció csak „mini c” (lásd később Kaufman és Beghetto, 2009; Pléh, 2010).

Következő fejezet: >>> 2.1.1.2. A tehetségfogalom mint a tehetségelméletek alapja