A tehetség kézikönyve

2.1.1.3.4. Czeizel 2×4+1 faktoros modellje

A hazai kutatók munkái közül mindenképpen kiemelésre érdemes Czeizel (1997) 2×4+1 faktoros modellje (2.1.7. ábra).

2.1.7. ábra. Czeizel 2×4+1 modellje (Czeizel, 1997)

Ebben a modellben a szerző integrál minden olyan tényezőt, amelyek a tehetség kibontakozásában, a tehetségfejlesztő munkában meghatározó szerepet játszanak. A szerző kiindulópontja Renzulli klasszikus, háromkörös modellje. Saját modelljében azonban az átlagon felüli képességek szintjén különbséget tesz az általános intellektuális képességek és a speciális mentális képességek között, a kreativitás és a motiváció megtartása mellett. A speciális képességek jelenítik meg a tehetség specialitását, melyek csoportosításában Gardner intelligenciafajtáit ismerjük fel: nyelvi, zenei, matematikai-logikai, természeti, vizuális-téri, testi-mozgásos, interperszonális, intraperszonális. Czeizel a tehetséget a legnagyobb természeti kincsnek tekinti; a hazai ismeretterjesztésben eminens szerepet betöltő szerző előadások sokaságával, saját kutatásokon alapuló könyvek sorával igazolta elméletének érvényességét.

Véleménye szerint a tehetségfogalom három jellegzetessége: (a) a kivételesség, (b) az összetettség, s végül (c) a komplex eredet. „A kiemelkedő teljesítmény az átlagot számottevően meghaladó sikerű emberi tevékenységet jelent”, írja, ami az emberi képességek normál eloszlását ábrázoló görbe jobb oldalán, az átlagtól kétszeres, illetve háromszoros szórásnyi távolságban található (Czeizel, 1998). Az előbbi esetben a népesség 2,3%-át, extrém teljesítmény esetében pedig mindössze 0,1%-át teszi ki. Az összetettségen a mentális képességek (általános, specifikus, motiváció) mintázatát érti, a motivációt bizonyos esetekben értelmezhetjük megszállottságnak is. Erről írja Csíkszentmihályi (2010, 151.): „[…] egyszerűen nem lehet megakadályozni őket abban, hogy csinálják, amit akarnak.” A komplex eredet szemlélet a szerző genetikus professziójából adódó tetemes szakmai tapasztalattal alátámasztott tudás a genetikai és környezeti tényezők szerepéről az emberi fejlődésben. Mint Czeizel (és sokan mások is) „nehezményezik”, a magyar nyelvben nincs megegyezés a potenciális tehetség (giftedness) és a megvalósult tehetség (talented) megnevezésekről (egy javaslat a „szunnyadó tehetség”, tehetségígéret vs. kibontakozott tehetség megnevezést ajánlotta, mely szemantikailag megfelel ennek).

Czeizel az alábbi három tehetségszintet/fogalmat ajánlja: tehetségígéret (gifted), megvalósult tehetség (talent), párját ritkító tehetség (genius). Az öröklés vs. környezet (nature vs. nurture) vita az emberi képességek, így a tehetség kibontakozásában rendre előkerül pro és kontra érvekkel (lásd pl. Szokolszky, 2002). Az elhíresült Jensen-vita (Jensen, 1969) – az emberi intelligencia lényegében öröklött, majd Herrnstein és Murray (1994) munkája (Haranggörbe) – óta számos kutatási eredmény született a témában. A csattanós válasz erre hamar megszületett Gould (1999) Az elméricskélt ember című könyvével (lásd erről Vajda, 2002). A kérdés ma már természetesen nem úgy merül fel, hogy öröklés vagy környezet, hiszen mindkettő szerepéről s különösen kölcsönhatásukról könyvtárnyi irodalom keletkezett (összefoglalóan lásd pl. Pléh, 2002). Gondoljunk például az imprinting (korai bevésődés), az attachment (kötődés) jelenségeire, az ikerkutatások eredményeire (együtt nevelt egypetéjű, külön nevelt egypetéjű, együtt nevelt kétpetéjű ikrek stb.), a nyelv és a szociális helyzet összefüggéseire utaló megfigyelésre (Bernstein) stb. A tehetségkutatásban mindig is folyt vita az öröklés és a környezet (gyakorlás) fontossága között.

Egyesek azt mondják, hogy a tehetség veleszületett, mások pedig azt, hogy a kiemelkedő teljesítmény gyakorlással érhető el. Valójában a kettő együtt fog tehetséget kialakítani. Vita folyik arról is, hogy a kreativitás területspecifikus vagy területáltalános-e (Kaufman és Sternberg, 2010). A területspecifikusság mellett érvelők azt mondják, hogy a kreatív személy kivételes tehetség, akinek minden belső és külső jellemzője a kreativitását szolgálja, ami egy területen belül fog megnyilvánulni, és nem vihető át másik területre (pl. Darwin és Freud). Akik azt állítják, hogy a kreativitás területáltalános, arra alapoznak, hogy a kreatív embereknek van egy közös jellemzőjük, mégpedig az, hogy magas pontszámokat érnek el a divergens gondolkodás teszteken, és bizonyos személyiségjegyeik is hasonlóak (pl. nyitottság). Valójában a Pro c és Big c területspecifikus, a Mini c és a Kis c pedig területáltalános (vö. 2.1.1. táblázat).

Következő fejezet: >>> 2.1.1.3.5. Piirto piramismodellje (1998)