A tehetség kézikönyve

2.6.7.2. A beszédtanítás hagyománya

A tehetséges beszélők fölismerése és a beszédben tehetségesek oktatása már az ókorban feladat volt, hiszen a tehetségeknek (és a kevésbé tehetségeseknek is) később meg kellett felelniük a társadalmi elvárásoknak: óriási tömegek előtt kellett fölszólalniuk a népgyűlések alkalmával. A szónokok államférfiak voltak, akiknek – úgymond – kenyerük volt a beszéd, hiszen pl. az athéni demokráciában ez jelentette a közügyekkel való foglalkozás lényegét, a politikát. Ha valaki hosszú ideig nem szólalt föl, vagy nem járt el a népgyűlésekre, tehát nem foglalkozott a közügyekkel, azt idiótésznek, a közügyektől távol álló magánembernek hívták. A retorika – vagyis a jól beszélés tudománya – súlyát az is mutatja, hogy a szónoklattan képezte az ókori felsőoktatás tananyagát (az első iskolát Iszokratész nyitotta meg Athénban Kr. e. 392-ben), és már az Iliászban is találunk a retorika oktatásával, retorikai versenyekkel kapcsolatos utalásokat (Adamik és mtsai, 2005, 21.).

Minden idők legnagyobb szónokának a görög Démoszthenészt (aki kezdetben beszédhibás volt!) és a római Cicerót tartják, az ókor legtekintélyesebb neveléselméleti és beszédtudományi összefoglalója azonban Marcus Fabius Quintilianus római rétor nevéhez köthető: 12 kötetes Institutio Oratoria (Szónoklattan) című műve Kr. u. 100 körül készült el. A szerző a szónokok teljes pályaképét átfogja: a bölcsőtől a nyugalomba vonulásig tárgyalja a szónok nevelésének, önfejlesztésének módjait. Adamikné (2013, 20.) szerint Quintilianus munkája nem csupán egy retorika, hanem az európai pedagógia alapja is, ráadásul a szerző a görög és a római irodalom történetét is tárgyalja benne.

Quintilianus szerint a nyelvi nevelést nem lehet elég korán kezdeni. A leendő szónokok nyelvi nevelésének kezdeti szakaszában a dajkáknak szánt óriási szerepet. „Mindenekelőtt ne legyen hibás a dajkák beszéde […], ha lehetséges, legyenek bölcsek, de legalábbis, amennyire a dolog engedi, a legjobbakat válasszák ki erre a célra. Kétségkívül az ő esetükben is az erkölcsök szerepe az elsődleges, mégis fontos, hogy helyesen beszéljenek. Először őket fogja hallani a gyermek, az ő szavaikat próbálja majd meg utánozni. Természetünk szerint is fogékonyabbak vagyunk azon dolgok iránt, melyeket zsenge értelmünkkel felfogtunk.” (Quintilianus, 2009, 72, 1. 1. 4–5.). A helyesen beszélés tehát a mintaadás miatt volt fontos, mert – Quintilianus felfogása szerint – először a dajkát fogja hallani a gyermek, és a legjobb az, ha már életének ebben a szakaszában nem szokik olyan beszédhez, amelyet később el kell felejtenie. Ez annak a bizonyítéka, hogy az ókoriak is tudták (de legalábbis erősen hitték): a gyerek nemcsak „szabályokat” tanul az anyanyelv-elsajátítás során, hanem példákat, amelyek alapján képes további közleményeket alkotni (Csányi, 1999, 239–240.). Persze ez nem ennyire egyszerű: ma már árnyaltabban gondolkodunk, hiszen igaz, hogy a hangok és a szókincs tanulásakor szerepet játszik az utánzás, de az is tény, hogy a nyelvtani szabályok alkalmazásakor a gyermekek analógiás módon, s így sokszor szabálytalanul próbálnak meg újabb szóalakokat és kifejezéseket létrehozni (pl. rendhagyó igealakok, szerkezetek: ’ne haragszolj rám’ – ne haragudj rám, ’aludok egy kicsit’ – alszom egy kicsit – vö. Crystal, 2003, 293.). Ez kétségtelenül árnyalja az utánzás kizárólagosságát, és rámutat a nyelvi kreativitás korai megjelenésére is.

Quintilianus azonban nem áll meg itt: kézikönyve a retorika teljes elméletét felöleli, és hasznos gyakorlati tanácsokat ad a szónokoknak a nyelvhelyesség, a gesztusok, a mimika és a hanghordozás, hangsúlyozás, hangerő, beszédszünet és -tempó alkalmazása kapcsán is. Utóbbiakat ma mondat- és szövegfonetikai eszközöknek vagy szupraszegmentális tényezőknek hívjuk.

A nyelv – Chomsky híres elmélete szerint – az embernek veleszületett képessége, Steven Pinker (2006) szerint ösztöne. A nyelvhasználat és nyelvtanulás képessége adva van az emberben, szemben az állatok tagolatlan jelzéseivel, amelyeknél ugyan óriási belsőenergia-közlési folyamat figyelhető meg, mégsem alkalmasak nagy mennyiségű információ közlésére, sem pedig végtelen számú üzenet előállítására (Deme, 1987; Csányi, 1999; Kennedy, 1998). Az emberi nyelv és (retorikai) kifejezőkészség története feltételezhetően az evolúcióval együtt haladt. Kennedy szerint mindez lefordítható a kommunikációban megjelenő információmennyiség növekedésének történetére (Kennedy, 1998, 15.). Azaz manapság több információt vagyunk képesek közölni a nyelv segítségével, mint korábban a feltételezett hangjelzésekkel. Ez természetesen erős érv a beszéddel való tudatos foglalkozás, a tehetséggondozás mellett: a nagy információmennyiségben el kell tudnia igazodni mind az információ átadójának, mind a vevőnek. Szükség van tehát olyan technikákra, gondolkodási sémákra, amelyek ezt segítik.

Azt nem tudjuk pontosan, hogy a nyelv hogyan keletkezett, annyi azonban bizonyos, hogy az emberi nyelv a cizellált gondolkodás lenyomata: a nyelvhasználat ugyanis ábrázol, elmesél, leír egy történetet, jelenetet, amelynek szereplője/szereplői, cselekménye és körülményei vannak (2.6.7.2. ábra).

2.6.7.2. ábra. A nyelvhasználat ábrázoló, leíró funkciója. A fejkendős lányok fáradtan árulják a hervadt virágokat a zsúfolt piacon

A mai kognitív nyelvészeti irányzat is jelenetábrázolásként értelmezi a mondatokat, amelyek különböző komponensei (mondatrészei) a fejünkben lévő jelentések reprezentációi (vö. Tolcsvai, 2018). A 2.6.7.2. ábra is jól mutatja, hogy a mondatok szétbonthatósága egyszerre teszi magától értetődővé és mégis különlegessé a nyelvi képességek (kompetenciák) és a gondolkodás összefüggését, fejlődését, továbbá rámutat a nyelvi tudatosság kialakításának szükségességére is.

Következő fejezet: >>> 2.6.7.3. Beszéd és nyelv, kompetenciák