- A tehetség kézikönyve elé
- 1. A HAZAI TEHETSÉGSEGÍTÉS TÖRTÉNETE, EREDMÉNYEI 1990-IG
- 1.1. Tehetségsegítés Magyarországon a középkorban (1526-ig)
- 1.2. Tehetségsegítés a késői reneszánsz és a barokk korban (1526–1772)
- 1.3. Tehetségsegítés a magyar felvilágosodás korában (1772–1800)
- 1.4. Tehetségsegítés a nyelvújítás idején és a reformkorban (1800–1848)
- 1.5. A szervezett tehetségsegítés alapjainak lerakása a 19. században
- 1.6. Szervezett tehetségsegítés a századfordulótól a második világháborúig
- 1.7. Tehetségsegítés a szocializmusban a rendszerváltásig
- 1.1. Tehetségsegítés Magyarországon a középkorban (1526-ig)
- 2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek
- 2.1. Intelligencia és tehetség; tehetségmodellek
- 2.2. Azonosítás, mérés; versenyek. A fejlesztés módszerei; eltérő fejlődési életutak
- 2.3. A tehetségígéretek fejlődésének általános jellemzői, kiemelten az alulteljesítő és speciális bánásmódot igénylő más tehetségesek fejlődésének sajátosságai
- 2.4. A komplex tehetségfejlesztő programok kidolgozásának tartalmi szempontjai
- 2.5. Pedagógiai és pszichológiai módszerek, eszközök a tehetségfejlesztő programok megvalósításához
- 2.6. Főbb tehetségterületek
- 2.7. Tehetséggondozó tantervek, programok készítésének metodikája
- 2.8. A komplex tehetséggondozó programok hatásvizsgálata
- 2.1. Intelligencia és tehetség; tehetségmodellek
- 3. SZAKEMBEREK, SZÉLES KÖRŰ EGYÜTTMŰKÖDÉS
- 4. TEHETSÉGSEGÍTŐ PROGRAMOK HAZÁNKBAN ÉS MÁS ORSZÁGOKBAN
- Tartalomjegyzék
2. Elméletek, módszerek, tehetségterületek
2.6.7. Nyelvi tehetség: anyanyelv, beszédtudomány, idegen nyelv
2.6.7.4. Beszéd- és értelemgyakorlatok mai szemmel: 19. századi válaszok 21. századi kihívásokra
A mai, elvben kompetencia központú oktatásunk hajlamos megfeledkezni arról, hogy nem áll rendelkezésére a bölcsek köve, és még csak gyökeresen új dolgokat sem nagyon talál fel – legfeljebb módszereiben mutat előre, ami kétségtelenül elengedhetetlen lépés a modernizálódás útján. Nem feledkezhetünk meg azonban az elődök eredményeiről sem. Az egyik legjelentősebb oktatási mérföldkő Magyarországon az 1868. évi népiskolai törvény, amelyhez 1869-ben tantervet is kidolgoztak. Ez a tanterv három anyanyelvi tantárgyat sorol föl: (a) beszéd- és értelemgyakorlatok, (b) írás és olvasás, (c) anyanyelvtan. Az anyanyelv-tanítással kapcsolatos szellemisége ma is megállná a helyét: „Az anyanyelv tanítására minden tantárgyat fel kell ugyan használni: erre azonban különösen a beszéd- és értelemgyakorlatok, az írás, olvasás és a szorosabban vett nyelvtan fordítandók.” (Adamikné, 2016, 13.) Ezt a későbbi tantervek csak megerősítik: „[…] bármi tárgyról szól, avagy beszél a gyermek, a tanítónak mindig szigorúan kell őt arra vezetni, figyelmeztetni, hogy beszéde nyelvtanilag is helyes legyen, s e szoktatás útján kell bevezetni nyelve ismeretébe.” – írja az 1877. évi második tanterv. Az anyanyelvoktatás cél- és feladatmeghatározása tehát korszerűnek tekinthető: nyelvhasználat-központú és integrált (Adamikné, 2016, 13.), előnyben részesíti az élőbeszédet, és csak másodsorban beszél írásról, olvasásról és nyelvtanról. (Ne feledjük, hogy a nyelv elsődleges megnyilvánulási formája az élőbeszéd!)
A beszéd- és értelemgyakorlatok kétéves tantárgy volt. Az első évben a közvetlen környezettel (szülői ház, család, iskola) foglalkoztak, a második évben pedig a távolabb eső tárgyak ismertetéséről esett szó (a föld- és természetrajz fogalmairól). „E tantárgy tanításával az a cél, hogy az iskolába járni kezdő kis gyermekek a tanításra előkészíttessenek és a logikai rendben való szabatos beszédre szoktattassanak” – fogalmaz az 1869. évi tanterv (Adamikné, 2016, 21.). A beszéd- és értelemgyakorlat „feltalálói”, nagy elődei között olyan neveket találunk, mint Bacon, Comenius, Rousseau vagy Pestalozzi. A tantárgy elvi alapja a szemléltetés módszertana, az erkölcsi nevelés és a nyelvtan előkészítése volt. A Gyertyánffy–Kiss-féle népiskolai módszertan így indokolja a tantárgy szükségességét: „Egy hatéves gyermek már nagyon sokat tud. Tud egy nyelvet, melyen, amit előtte beszélnek, megérti, s melyen, amit akar, ő is kifejezi. Ismer egy csomó mindenféle tárgyat, érez, emlékezik, ítél. Mindezt azonban nagyon hiányosan. A nyelv törvényeit csak sejtelemszerűleg használja, szavakban, kifejezésekben szegény, ismeretei csak töredékek, érzései futólagos benyomásokon alapulnak, s lelkét hosszabb ideig egy tárgy sem köti le. […] Ezért lélektani hiba volna azonnal a tantárgyak tanításába fogni, előzetesen a gyermek »értelmét, s ami ezzel elválhatatlan kapcsolatban áll, beszédképességét« kell fejleszteni.” (Adamikné, 2016, 24–25.)
Nézzük, milyen támpontok szerepeltek a tantárgy pedagógusi kézikönyveiben:
Első év:
1. szakasz: szoktatások, előkészítések. (A bizalom felkeltése közös játékok segítségével, a kéz és a szem tornáztatása, a helyes kéz- és testtartás megszokása, a hallás és a figyelem fejlesztése, hangadási gyakorlatok.)
2. szakasz: az iskolában lévő tantárgyak, az iskolai élet. (A tárgyak megnevezése, száma, alakja, közös név alá hozása; a dolgok tulajdonságainak ismertetése színükre, alakjukra, anyagukra nézve; használatuk.) „Ezt a tárgyat nevezik palatáblának. Minőségét tekintve színe kétféle, ú. m. rámája fehér (ha új), barna (ha régi), táblája feketés. Alakja hosszúkás, négyszögletű. Részei a ráma és a kőtábla. Kétféle anyagból van készítve, ú. m. fából és palakőből.” (Adamikné, 2016, 24.)
Ez a módszer a tárgyak, eszközök megnevezésével, tulajdonságainak leírásával retorikailag a legpontosabb definícióformát alkalmazza: a rámutatást
3. szakasz: a szülői ház, az állatok, családi élet. Ide kerül a háznak, a sokféle állatnak az ismertetése, valamint a családi és a rokonsági viszonyoknak a tisztázása.
Második év:
4. szakasz: A helység és lakosai, polgári élet. Itt van szó a különféle foglalkozásokról.