A tehetség kézikönyve

2.6.9.1.1. Gyermekrajz, kamasznyelv, vizuális tehetség

„Bár gyakran művészi értékeket mutat fel, a gyermek nem művész, hiszen tehetsége irányítja őt, s nem ő a tehetségét. Munkamódszere teljesen különböző az érett művészétől, aki hosszú évek alatt megszerzett jártasságát tudatosan használja – olyan átgondoltsággal, amely korántsem jellemzi a kisgyermeket. A gyermekrajzok báját éppen az adja, hogy szándéktalanok. Mihelyt a gyermek elkezd tudatosan tervezni, ez a báj eltűnik. Az ő alkotásai épp annyira különböznek a műalkotásoktól, mint metaforái Baudelaire-éitől. A művésznek valóban különleges látásmódja van, de nem 15 éves korában.” (André Malraux, idézi: Gardner, 1980, 8.)

A vizuális tehetség meghatározásait az egyik szerző (Rossman, 1976, 392.) egy elefántot leíró vak embercsoport erőfeszítéseihez hasonlítja. Attól függően, milyen szempontból vizsgáljuk, más és más a meghatározás. Ha művészi pályára készülő fiatalok mondanak véleményt egymásról, akkor az originalitás a legfontosabb: az egyedi, összetéveszthetetlen, senkit sem másoló stílus. Ha egy megrendelő áll szemben egy tervezőcsoporttal, hajlamos azt tekinteni a legtehetségesebbnek, aki rugalmasan alkalmazkodik az egyre változó elvárásokhoz – vagyis flexibilis a gondolkodása. Egy reklámügynökség „kreatívjainak” közösségében viszont úgy kell innovatívnak lenni, hogy a megbízói elvárások és a fogyasztói igények pontosan meghatározottak (azaz gúzsba kötve kell táncolni). Itt a legfontosabb tulajdonság sokszor a fluencia: sokféle alternatív megoldás kitalálása gyorsan, hogy választani lehessen közülük. A tanár, aki a képi nyelv elsajátítását kéri számon, gyakran helyezi előtérbe a technikát, a leképezés pontosságát és a kidolgozottság színvonalát – nála az elaboráció a legfontosabb tehetségjegy.

Egy, a múlt évben publikált elemzés szerint a vizuális tehetség felismerése és fejlesztése nem tartozik a nemzetközi kutatási szakirodalomban gyakran szereplő témák közé (Milgram és mtsai, 2018). Az ebben a fejezetben hivatkozott közlemények között ezért számos olyan is van, amelyiket a 20. század nyolcvanas éveiben írtak – a digitális forradalom előtt, amikor a képalkotás és a képekhez való hozzáférés egészen mást jelentett, mint ma. A fejlesztési módszerek változnak, a tehetségdefiníció azonban ma is a 19. századi akadémiákon elfogadotthoz hasonlít. A vizuális tehetség – amelyet semmiképpen sem vonatkoztatnánk kizárólag a művészeti területre – egy vagy több tehetségjeggyel bír, alkot és megosztja műveit. Elismerése a környezettől – a divattól, ízléstől, társadalmi igénytől – függ, ezért érvényesülésében a tehetség csak kiindulópont, nem garancia a sikerre. Fejezetünk első részében a „gyermekrajz” – korszerűbben szólva, a gyermekek és fiatalok képi nyelve – fejlődési modelljeit mutatjuk be röviden, hogy érzékeltessük: milyen sokféle irányt vehet a vizuális tehetség felismerésének és fejlődésének útja.

A gyermekrajzokról szóló első mű szerzője művészettörténész (Ricci, 1987), aki életrajzi forráskiadványok áttekintésével és saját gyűjtése alapján rokonította a gyermeki ábrázolás fejlődését a „nagyművészet” stílusirányzataival. Később művészettörténészek a 20. század első évtizedében a kortárs képzőművészek gyermekrajzkultusza nyomán vizsgálták újra a vizuális nyelv gyermekkori kifejezési formáinak esetleges rokonságát, immár nem a művészettörténeti korszakokkal, csak az őskori, illetve a törzsi kultúrák és a naiv népi festőművészet alkotásaival (Finneberg, 1995; Kárpáti, 2005; Kárpáti, előkészületben). A „gyermekművészet” (melynek elnevezése a legtöbb európai nyelvben elárulta vizsgálatának alapvetően esztétikai szempontjait – Kinderkunst, child art, l’art enfantin, gyetszkoje isszkusztvo) első európai bemutatói között jelentős szerepet játszott az 1921-ben Nagy László által a Műcsarnokban szervezett országos kiállítás (Nagy, 1922). Megnyitóján aranyéremmel tüntettek ki és nagy festői sikert jósoltak egy sor ügyes ifjú rajzolónak, akik közül később egyetlenegy sem került ismert művészeink közé. A díjkiosztás után a közönség meghallgatta egy ifjú muzsikus, Yehudi Menuhin hegedűjátékát is. Ez az esemény jelképe lehet annak a későbbi felismerésnek, hogy a kiváló ábrázolóképesség nem prognosztizálja a vizuális tehetséget, míg a magas szintű zenei előadói képesség korán jelzi a későbbi kiemelkedő művészeti teljesítményt.

2.6.9.1. ábra. Tehetséges fiú lóábrázolásai 4–12 éves koráig. Szirmay Zoltán rajzai. 1.: 4 éves korában, 2.: 8 éves korában, 3.: 12 éves korában (Vizuális Nevelési Tanulmányi Gyűjtemény)

A rajzfejlődés első kutatói folyamatos technikai tökéletesedésként írták le a képi nyelv elsajátítását. A lineáris rajzfejlődési modell a klasszikus európai művészeti kánon alapján, a perspektivikus ábrázolás tökéletes elsajátításának szakaszait dokumentálja. Lényege, hogy a rajzi képességek az alaktalan firkák differenciálatlan vonalhálóiból kiindulva jutnak el az élethű ábrázolás egyre magasabb szintjeire. Az „intellektuális elméletnek” is nevezett elképzelés lényege: a gyermek azt és annyit rajzol, amit és amennyit az ábrázolás tárgyáról tud. Az elmélet korlátai könnyen beláthatók, ha egy 3–6 éves gyermektől szóban és rajzban kérünk információkat ugyanarról a dologról. Attól függően, hogy a szavak vagy a képek embere (verbális vagy vizuális típus), más lesz a szóbeli és képes megjelenítés színvonala. A lineáris elmélet hívei szerint tehetséges az, aki realista ábrázolásra képes. Minél inkább arányhű és részletgazdag a kép, annál nagyobb az elismerés – a 20. század első felének iskoláiban és gyermekrajzversenyein egyaránt.

A folyamatos tudásgyarapodás helyett a látás finomodásán alapuló másik lineáris elmélet szerint a gyermekek azt rajzolják, amit megfigyelnek. „Vizuális fogalmakat” alakítanak ki (Arnheim, 1979), melyek az ábrázolandó tárgy megfelelő képmásai, s ezeket vetik papírra. A gondolkodás és az érzékelés fejlődése során ezek a fogalmak módosulnak, s velük változik a gyermekrajz – a gyermeki világ képmása. Ez az elmélet is életévekhez köti az egyes rajzi szintek megjelenését. Az életévek és fejlődési szakaszok azonban csak hozzávetőlegesen egyeztethetők össze, s a korosztályokra jellemző átlagos rajzi teljesítmény csupán a tájékozódást segíti. Az „átlagos rajzszint” igen hasznos eszköz számos mentális és fizikai fejlődési rendellenesség felismerésében. Az átlagostól való nagy eltérések szinte bizonyosan szellemi vagy érzelmi deficitre utalnak.

A gyermekrajz fejlődésére e nézetrendszerek szerint három tényező van a legnagyobb hatással:

(1) az általános emberi (ontogenetikus) meghatározók, vagyis biológiai adottságaink,

(2) a gyermek egyéni stílusa, melyet ízlése és vizuális alkotó-, illetve befogadóképességeinek szintje határoz meg,

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.6.9.2. A vizuális tehetség felismerése, tehetségdiagnosztikai eszközök a vizuális nevelésben