A tehetség kézikönyve

2.2.3.6.6. A győzelemmel és vesztéssel való megküzdés (...folytatás)

A globális önértékelés, akár pozitív, akár negatív tartalmú, a sikert és a kudarcot stabil és időben nem változó okoknak tulajdonítja. Ez nem segíti elő a folyamatos fejlődésre és növekedésre történő törekvést. A pedagógus fontos szerepet játszik abban, hogy a tanítványai globális önértékelésre vonatkozó kijelentéseit úgy „specifikálja” (lásd fent), hogy az ne váljon akadályává a képességek további lehető legjobb kibontakoztatásának.

Kiemelkedően tehetséges diákok között előfordulhatnak olyanok is, akik mintegy kényszeresen versengenek, narcisztikusak, minden esetben és bármilyen áron győzni akarnak. Rendkívül érzékenyek a kudarcra és a frusztrációra, és ha vereséget szenvednek, akkor haraggal és agresszióval reagálnak. Az ilyen hiperversengő személyiségnek (Ryckman és mtsai, 1990) ellenállhatatlan szükséglete van arra, hogy bármely területen, bármely szituációban, bármely kapcsolatban versengjen, és bármilyen áron nyerjen, fenntartva ezzel saját önértékelését. Ha a hiperversengő személynek nem sikerül a győzelmet a saját erőforrásaira támaszkodva elérni, akkor manipuláció, agresszivitás, bosszú, kihasználás, a győztes lekicsinylése lehet jellemző rá. Kiemelkedően nagy kihívást jelenthet a pedagógus számára, hogy a tehetséges hiperversengő diákot komplex versengővé vagy személyes fejlődésére koncentráló versengővé nevelni igyekezzen, olyanná, akinek nemcsak a győzelem, hanem a kompetencia, az önmegismerés és az önfejlődés is fontos, és ezért kevésbé narcisztikusan reagál a vesztésre is.

Ugyancsak komoly feladat elé állítja a tehetséges diákokkal dolgozó pedagógust az a kiemelkedő tehetségű tanítvány, aki amúgy versengést kerülő személy, és ezért nem hajlandó semmilyen megmérettetésben és versenyben részt venni. Fontos ilyenkor megérteni a versengés kerülése mögött meghúzódó esetleges félelmeket. Nem ritka az, hogy a tehetséges diák a kiemelkedéstől vagy a kudarctól fél, és mindkét esetben attól tart, hogy – vagy azzal, hogy győz, vagy azzal, hogy veszít – elveszíti mások szeretetét vagy elfogadását.

A győzelemre és a vesztésre adott reakciók szoros kapcsolatban vannak az önértékeléssel. A stabil önértékelés és énkép véd a győzelemre és vesztésre adott túlzott érzelmi kilengésektől (Meeker, 1990). Hasonlóképpen az énhatékonyság érzés, vagyis az abba vetett hit, hogy az egyén képes valaminek a végrehajtására, és képes egy meghatározott teljesítmény elérésére, jobb megküzdést eredményez a vesztéssel (Fülöp és mtsai, 2017). Ha a vesztesek énhatékonyságát erősítik, akkor a vesztés hatására keményebben dolgoznak, hogy legközelebb győzni tudjanak. A magas önbizalom magasabb énhatékonyság érzéssel jár együtt, mert a magas önbizalmú személyek beépítik a pozitív eseményeket és a győzelmet az énképükbe, de nem veszik figyelembe a negatív események, a vesztés potenciálisan debilizáló hatásait, és így fenn tudják tartani a pozitív és megküzdő pszichológiai állapotukat. Az énhatékonyság olyan protektív pszichés tényező, mint a reziliencia. A magas önbizalom és énhatékonyság ezért bejósolja, hogy az illető, ha nehézségekkel szembesül a cél elérése során – például veszít –, akkor mekkora erőfeszítést tesz arra, hogy ezeket leküzdje. Az érzelmek produktív irányításának képessége győzelem és vesztés esetén elkülöníti a „győztesek agyát” a „vesztesek agyától” (Brown és Fenske, 2010). Ez az, amit korábban Howard Gardner (1993) és Goleman (1995) az érzelmi intelligencia elnevezéssel illettek.

Mit tehet a pedagógus?

Nagyon fontos pedagógiai szerepe van abban, hogy vesztés után is fenn tudja tartani tanítványában az énhatékonyság érzését, azt a meggyőződést, hogy kitartással és erőfeszítéssel az egyén képes befolyást gyakorolni az elkövetkező teljesítményeire és eredményeire.

Az énhatékonyság érzése, az önmaga képességeibe vetett hit, a kutatások szerint a problémafókuszú megküzdési stratégiákat, mint például a problémamegoldás, a tervezés és a megnövelt erőfeszítés, erősíti, szemben az érzelemközpontú megküzdéssel, például a visszahúzódással vagy a tagadással (Folkman és Lazarus, 1985).

Előző oldal

Következő fejezet: >>> 2.2.3.6.7. A versengés mint készség fejlesztése