A tehetség kézikönyve

2.6.15.1.1. Szociális kompetencia

A szociális viselkedést a szociális kompetencia irányítja, amely sokféle összetevő – képességek, készségek, motívumok és ismeretek – bonyolult kölcsönhatás-rendszere (Nagy és Zsolnai, 2001; Zsolnai, 2013). Az 1970-es évektől napjainkig a szociális kompetencia számos definíciója (pl. Argyle, 1983; Schneider, 1993; Rose-Krasnor, 1997) vált ismertté. Ha a meghatározásokat összevetjük, kiderül, hogy többségük a szociális kompetenciát képességként vagy képességek és készségek rendszereként definiálja. Jól illusztrálja ezt Argyle (1983) felfogása, miszerint a szociális kompetencia olyan készségek birtoklása, amely lehetővé teszi, hogy szociális kapcsolatainkban a kívánt hatást elő tudjuk idézni. Hasonló ehhez Schneider (1993) megközelítése is, miszerint a szociális kompetencia képessé tesz valakit megfelelő szociális viselkedések végrehajtására, elősegítve ezzel személyközi kapcsolatainak gazdagodását oly módon, hogy mások érdekét az ne sértse. Rose-Krasnor (1997) a szociális kompetenciát úgy definiálja, amely a szervezett viselkedések eredményeként az emberi interakciók hatékonyságát biztosítja. Szerinte a szociális kompetencia sajátos szociális, érzelmi és kognitív képességekből, viselkedéselemekből és motivációkból áll, amelyek elsődlegesen az egyéntől függnek. Az utóbbi években keletkezett definíciókban szintén a már felsorolt összetevők jelennek meg. Jó példa erre Reitz (2012) definíciója, miszerint a szociális kompetencia olyan tudásnak és készségeknek az összessége, amely lehetővé teszi a megfelelő szociális viselkedést.

A szociális kompetencia modellezése során számos paradigmát alkalmaztak. Az így megszületett modellek abban egyeznek meg, hogy mindegyikük a szociális kompetencia valamely aspektusát állítja elmélete középpontjába, a többivel pedig nem vagy csak érintőlegesen foglalkozik. Vannak olyan modellek, amelyek a kognitív folyamatok, s vannak, amelyek az affektív tényezők elemzésére összpontosítanak. Azonban az utóbbi évtizedben már megjelentek azok az elméletek is, amelyek e két megközelítést integrálva próbálják leírni a szociális kompetencia alkotóelemeinek működését (Zsolnai, 2013, 2014).

Az affektív-szociális kompetenciamodell

A szociális kompetencia modellezésének szakirodalmában áttörést jelentett azon kutatásoknak a megjelenése (pl. Nowicki és Duke, 1992; Goleman, 1995), amelyek felhívták a figyelmet az érzelmek és az érzelmi kommunikációs készségek meghatározó szerepére a szociális kompetencia működésében. Számos modell született, amely ezen összetevőket vizsgálva előkészítette az affektív/érzelmi szociális kompetencia elméletének kereteit. Közülük a legjelentősebb Crick és Dodge (1994), Mayer és Salovey (1997), valamint Saarni (1997, 1999) elmélete.

Az affektív szociális kompetencia kidolgozása Halberstadt, Denham és Dunsmore (2001) nevéhez fűződik. Felfogásukban az affektív szociális kompetencia által az egyén elfogadja, tudatosítja és irányítja saját érzelmeit, ezeket hatékonyan kommunikálja, valamint jól érti és reagál mások érzelmi kommunikációjára. A szerzők modelljüket egy szélforgóval szemléltetik, amelyben minden elemnek és az elemek közötti kapcsolatnak sajátos jelentése van. A gyermekjátékként ismert szél-forgót a szél iránya és ereje tartja mozgásban, amely itt a társas interakciók állandó változását és mozgását jelenti egy adott társadalmon belül. A folyamatok és állapotok egymásra hatásában négy alapvető tényező működik közre: tudatosság, azonosítás, társas környezetben való részvétel, irányítás és szabályozás.

A négy alapképesség a gyermek szociális és emocionális fejlődésével egyre jobban működik, azonban ez a „tökéletesedés” személyenként eltérő lehet. A képességek fejlődésének korai szakaszában még fontos a tudatosság, a későbbiekben azonban ezek használata egyre inkább automatikusabbá és gyorsabbá válik, végül teljesen rutinszerűen alkalmazzuk őket a szituációktól függően.

Az affektív szociális kompetencia három fő alkotóelemből áll: (1) érzelmi üzenetek küldése; (2) érzelmi üzenetek fogadása; (3) érzelmek, érzelmi élmények megtapasztalása. A három fő komponens mellett a szerzők egy negyedik tényezőt is megneveznek. Ez az én-faktorok csoportja, ahová az egyénre jellemző tudásbázis, a motiváció, az arousal mértéke és a sémák tartoznak, amelyek együttesen befolyásolják a küldés, a fogadás, valamint az átélés és megtapasztalás folyamatát.

A szociális kompetencia integratív modellje

A szociális kompetencia integratív megközelítése (Rose-Krasnor, 1997; Nagy, 2007; Kasik, 2010; Zsolnai, 2013) komplex leírást ad a szociális kompetencia részrendszereiről (szociális, emocionális és kognitív), azok alrendszereiről (részrendszerenként motívum- és képességrendszerek), illetve ezek rendszerösszetevőiről (alrendszerenként az öröklött és tanult összetevőkről: motívumok, képességek, készségek, szokások, minták és ismeretek).

A Rose-Krasnor-féle modell az interakciók hatékonyságából kiindulva határozza meg a szociális kompetenciát úgy, hogy figyelembe veszi az egyéni és az interakciókban közreműködő más személy/személyek aspektusait egyaránt. Ebben a keretben a szociális kompetencia olyan, egymással kapcsolatban álló elemek szerveződéseként írható le, amely szituációfüggő és célorientált viselkedések sorát működteti. A modell szerint a szociális kompetencia szociális, érzelmi és kognitív alrendszerekből álló motívum- és képességrendszer. A szociális alrendszerhez a kommunikációs motívumok és képességek, az alapvető viselkedési formákat (pl. a versengést) meghatározó motívumok és képességek, az érzelmi rendszerhez az érzelmek kifejezését, felismerését, ismeretét és szabályozását végző motívumok és képességek, a kognitív alrendszerhez pedig az információfeldolgozást végző folyamatok, struktúrák és a problémamegoldó képesség tartozik. Rose-Krasnor a képességek mellett mindhárom alrendszerben elkülöníti a készségeket és az ismereteket, amelyek tanult összetevők, és a kivitelezésben játszanak nagy szerepet (Kasik, 2010).

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 2.6.15.1.2. Érzelmi intelligencia, érzelmi kompetencia