A tehetség kézikönyve

4.3.2.4. Amerikai Egyesült Államok

Az Amerikai Egyesült Államok talán legjelentősebb tehetségazonosítási programja mintegy 3 évnyi előkészítés után, 1971-ben indult útjára. A Korai Matematikai Tehetségek Kutatási Programja (SMPY, Study of Mathematically Precocious Youth) munkálatait dr. Julian Stanley, a Johns Hopkins University pszichológiaprofesszora indította el egy longitudinálisra tervezett tehetségkutatásként. A kutatási programba eleinte olyan, a matematikában tehetséges tanulókat vontak be, akik 13-14 évesen az egyetemi felvételi szűréshez alkalmazott matematikai SAT-feladatok megoldásában a végzős (17/19 éves) középiskolások teljesítményének legfelső tartományához hasonló eredményt értek el – vagyis a teljesítményük a náluk 3–5 évvel idősebb tanulók legkiválóbbjainak teljesítményével volt összemérhető. Noha a kutatásba való bekerülés kritériumaiba Julian Stanleyék néhány évvel később a verbális képességmérő teszt eredményeit is bevonták, a kutatás irányvonala továbbra is elsősorban a matematikában tehetséges tanulók fejlődésének vizsgálata maradt, illetve részben a matematikában és nyelvi készségekben egyaránt kiemelkedő tanulók fejlődésének kutatása lett.

Noha az SMPY longitudinális kutatás – Stanley 2005-ben bekövetkezett halála óta immár a sokadik tanulói generációval – mai napig is zajlik, az egyetem tehetségközpontja által irányított program tevékenységköre jelentősen kibővült. A legjelentősebb változás az volt, hogy a kutatási program mellé már 1972-ben tehetségpedagógiai programot is indítottak, látván, hogy az általuk azonosított tanulók sokkal gyorsabban tudnának haladni matematikában, mint ahogy arra a szokásos tanulási környezetben módjuk van (Stanley, 1996). Eleinte tehát a gyorsítás és mélyítés különféle formáival próbálkoztak.

Végül is a gyakorlati tehetségprogram legjelentősebb eleme a nyári tehetséggondozó táborok rendszere lett. Ennek első, korai változatával 1979-ben kísérleteztek Stanleyék, majd 1980-tól ez a tehetségfejlesztési forma állandósult része lett a programnak. Az eleinte matematikára és természettudományokra fókuszáló táboroknak ma már vannak társadalom- és humántudományi, illetve művészeti megfelelői is, bár a táborok többsége továbbra is a matematika és természettudomány teréről kerül ki. A Stanley-féle tehetségtáborok hatása szinte felmérhetetlen. Alig néhány évvel a megindításukat követően már egy sor más amerikai egyetem is átvette ezt a modellt, amerikai és nemzetközi diákokat egyaránt képezve ezekben a táborokban. Később Julian Stanleyék külföldi tehetségeket is meghívtak nyári táboraikba, miközben a világ számos országában próbálkoztak a Stanley-féle tehetségazonosítási és fejlesztési program adaptált átvételével, így például Németországban (Gordon Győri és Nagy, 2012), Kínában, Angliában, Írországban, Spanyolországban, Mexikóban és máshol (Brody, 2009).

A tehetséggondozó nyári táborok a tehetséges tanulókat mind az akadémikus területeken való fejlődésükben segítik, mind pedig a szociális tapasztalataik bővítésében és fejlesztésében, ami különösen hasznosnak bizonyul a hátrányos helyzetű tehetségek esetében. Ugyanakkor ezek a nemformális extrakurrikuláris tehetségpedagógiai tevékenységek hozzájárulnak ahhoz is, hogy a tanulók akár egész életre szóló baráti és szakmai hálózatokat építsenek ki a magukhoz hasonló életkorú és tehetségű fiatalok körében.

Bár meglepő módon nem találtunk erre vonatkozó konkrét kutatási adatot, de az intellektuális tehetségeket fejlesztő tehetségprogramok fontos háttérintézményei lehetnek a különösen szelektív, specializált amerikai tehetséggondozó középiskolák; vagyis joggal gondolható, hogy ezekből az iskolákból kerülnek ki a legnagyobb számban a Julian Stanley-féle vagy ahhoz hasonló tehetségprogramba a tanulók. Ilyen erősen szelektív, specializált tehetségiskola az Egyesült Államokban például a Bronx High School, amelyet 1938-ban alapítottak, elsősorban a matematikában és természettudományos területeken tehetséges tanulók számára. Az iskola közel 3000 fős tanulói közösségébe mintegy 20-szoros túljelentkezésből válogatják ki az évente felvehető körülbelül 900 diákot. Az iskola oktatási programjának sikerét jelzi, hogy az évtizedek során 8 olyan tanulója is volt, akik később Nobel-díjat kaptak. A 4 éves középiskola képzési programjának egyik jellemzője az, hogy a tanulók kiemelkedően sok elektív kurzus kínálatából választhatnak maguknak a képzés során: 2018-ban például 35 úgynevezett AP-kurzusból és még további 9 olyan AP-extrakurzusból, amelynek felvétele már valamely korábbi AP-kurzus elvégzésének feltételéhez volt kötve. (AZ AP 1955 óta egyfajta emelt szintű tantárgyi képzés rendszere az Amerikai Egyesült Államok középiskoláiban. Az amerikai középiskolák 24 tantárgyi területén hivatalosan összesen 38-féle AP-kurzus létezik az USA-ban, ami azt jelenti, hogy a Bronx High School mindössze 3-féle kurzust nem hirdet meg ezek közül. Mindehhez érdemes tudni, hogy a nem magániskolák mintegy 30%-a nem is indít AP-kurzusokat.) Mindezt szakkörök és hasonló jellegű egyéb foglalkozások tucatjai egészítik ki, valamint a tanulók önálló kutatási programjai és hasonlók.

Következő fejezet: >>> 4.3.2.5. Törökország