A tehetség kézikönyve

3.1.1. Bevezetés

A ma már klasszikus meghatározás szerint: „Tehetségen azt a velünk született adottságokra épülő, majd gyakorlás, céltudatos fejlesztés által kibontakozott képességet értjük, amely az emberi tevékenység egy bizonyos vagy több területén az átlagot messze túlhaladó teljesítményeket tud létrehozni.” (Harsányi, 1994) Az aktuális viselkedés hátterében az evolúció során kialakult gének által meghatározott szervezeti (biológiai, idegrendszeri) funkciók és a környezeti tapasztalatok együttes hatása áll. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, az egyes tehetségterületeken a genetikai hatások eltérő arányban érvényesülnek. A kölcsönhatás egyik formája az ún. passzív génkörnyezet interakció, ami azt jelenti, hogy a gyerekek örökölnek szüleiktől valamilyen genetikai hajlamot, amelyet a környezet valamilyen irányban befolyásol vagy felerősít, vagy elfojt (Bereczkei, 2003). Könnyű belátni, hogy az a szülő, aki például gyermekének társas próbálkozásait bátorítja, azzal az extraverziót kialakító genetikai programok érvényre jutásának valószínűségét növeli, ami jó „alap” lehet a gardneri interperszonális intelligencia kibontakozásához.

A magasabb intelligencia többnyire együtt jár a fizikai és lelki egészségi tényezőkkel, a szociális helyzettel, a társadalmi mobilitással. A modern molekuláris biológiai kutatások szerint – bár az intelligencia önmagában nem záloga a később kibontakozó tehetségnek – a 7 éves kor intellektuális szintje szoros kapcsolatban áll a megelőző, 2 éves szinttel, ami stabil korai genetikai hatásra utal (Butcher és mtsai, 2005). Hasonló eredményeket kaptak egy- és kétpetéjű ikrek kreativitásvizsgálatában is: az egypetéjűek eredményei hasonlóbbak, mint a kétpetéjűeké (Velázquez és mtsai, 2015). E folyamatban fontos időbeli tényezők ismeretesek, azok a szenzitív periódusok, melyek az adott életkori szakaszban különösen érzékenyek a nekik megfelelő környezeti ingerekre. Amennyiben e szervezeti „készenléti állapot” nem találkozik optimális környezeti ingerekkel, a fejlődési lehetőség elmúlik, s bár fejlődésre később is van lehetőség, de a teljesítmény már nem éri el azt a szintet, amely az optimális feltételek esetén adódna (vö. Edelman [1987] neurális darwninizmusa: „use it or lose it”). Feltárták, hogy az öröklődés mértéke életkor előrehaladtával jelentősen nő: újszülött korban 20%, kamaszkorban 40%, felnőttkorra 60% (akár 80%!), majd késői időskorra visszacsúszik 60%-ra (Plomin és Diary, 2015). Erre referálnak a Matehetsz korábban említett hatásvizsgálatának (TNS Hoffman, 2015) eredményei is. E szerint a megkérdezett 18–59 éves és a 15–19 éves minta szerint a tehetségesek veleszületett kiemelkedő képességgel rendelkeznek (a top 5 tulajdonságok listáján viszont mindkét csoportnál első helyen áll a szorgalom). Egy lehetséges magyarázat erre a genotípus–környezet interakció, ami azt jelenti, hogy az ember kisgyermekkorától olyan ingereket, környezetet választ, amely automatikusan kibontakoztatja az örökölt komplex tulajdonságait (igaz lesz ez majd a párválasztásra is: a hasonló pár növeli az öröklődés mértékét). Ez a hatás az intelligencia esetében sokkal erősebb, mint a legtöbb más vonás esetében (testmagasság, személyiségjegyek). Az szinte közhely, hogy minél összetettebbek a korai tapasztalatok, gazdagabb a környezet, annál összetettebb az agy. Döntő jelentőségű az ún. tapasztalatfüggő agyfejlődés az első 5 évben, ez mutatja a gyerekek „szellemi erejét”. A felnőtt világ fejlesztő potenciálja és ezzel együtt felelőssége tehát óriási: könnyű belátni, hogy ugyanannyi pedagógiai befektetés a már eleve magasabb fejlettségi szinten lévő gyerekek esetében sokkal inkább képes kiválóságot produkálni! A korai zenei „tréning” hatásainak extrém példája, hogy a két agyféltekét összekötő kérges test zenészeknél jelentősen nagyobb, mint a nem zenészeknél. Ennek oka, hogy a gyakorlás miatt fellépő intenzív használat rostnövekedést idézhet elő ezen a területen, s ez a két agyfélteke integrált működésében nem csak zenei ingerek feldolgozásában jelent előnyt (lásd 3.1.1. táblázat)! A különbség azonban csak azoknál jelentkezik, akik hétéves koruk előtt kezdtek zenét tanulni. A zenetanulás, intenzív gyakorlás (szenzoros, motoros) tehát jelentős és egész életen át megmaradó rostnövekedést képes előidézni, s könnyű belátni ennek pozitív hatását bármely kognitív teljesítményre. Egy ilyen beszámoló a formális zenei tréning és a matematikai teljesítmény összefüggésének fMRI-vizsgálata, amelybe hét, kora gyermekkorától kezdve zenei tanulmányokat végzett és nyolc, zenei tanulmányokat nem végzett felnőtt személyt vontak be. A feladatuk az volt, hogy adjanak össze és vonjanak ki fejben törtszámokat. Eredményeik szerint matematikai feladat alatt az előzetesen zenei tanulmányokat végző csoportnál nőtt a bal fuziform és a prefrontális kéreg aktivációs szintje, valamint csökkent a vizuális asszociációs és a bal inferior parietális lebeny aktivitása (Schmithorst és Holland, 2004).

3.1.1. táblázat. Matematikai és zenei fogalmak kölcsönhatásai (NCTM, 2008 nyomán)

Van egy további fontos, a korai fejlődésben szerepet kapó tényező is, a szülők szocioökonómiai státusza – a SES. Egy vizsgálatban a SES és a szókincs fejlettségének drámai különbségét írták le az első 36 hónapban: a közepes SES esetében kb. 600, míg a magas SES esetében a szókincs ennek közel kétszerese volt (Hart és Risley, 1995). Ezt az eredményt később megerősítették: ha a szülők lehetőséget adnak gyermekeiknek a dialógusra (konkrét kijelentések helyett), annak jelentős hatása van a nyelvi képességek kialakulására; a szerző szerint fontos lenne e nyelvi aktivitásnak még az iskola elkezdése előtti kialakulása (Cengiz, 2016). Egy tanulmányban az anya iskolai végzettsége és gyermeke figyelt és nem figyelt ingerekre adott agyi kiváltott válaszai közötti összefüggést vizsgáltak. Az eredmények azt mutatták, hogy az anya magasabb iskolai végzettsége esetén szignifikánsan nagyobb volt a kiváltott válasz amplitudója a figyelt inger esetén, ez pedig a későbbi kognitív folyamatok (figyelem, memória [késleltetett felidézés], végrehajtó funkciók) színvonalára gyakorol pozitív hatást (Hackman és Farah, 2008). Nézzük meg ennek a hátterét: Mint ismert, három figyelmi rendszerünk van: (1) a születéskor kezdődő, a figyelem alapaspektusát – éberséget, (arousal), alvási szakaszokat magában foglaló rendszer, (2) a második periódus megfigyelhető már a születéstől, ez az orientáció (odafordulás a külvilág ingerei felé) képessége, amely az első hat hónap alatt nagyon gyorsan fejlődik. Ez a feltétele a szenzoros ingerek környezetből való kiemelésének, szelekciójának. Jelentősége, hogy általa orientálódik a csecsemő a környezetére, s ezzel mintegy „bejáródnak” a szenzoros pályák, (3) a harmadik szakasz a második év vége felé fejlődik ki, a kontrollált figyelem, figyelmi ellenőrzés. A tartós figyelem, az egyén azon képessége, hogy fenntartsa összpontosítását egy adott ingerre, ami egyben szükséges feltétele a megismerési folyamatoknak (észlelés, emlékezet, gondolkodás stb.). Mindezek egyébként a szülő–gyermek kapcsolat szokásos és teljesen természetes tevékenységében történnek, amikor a szülő pl. egy leporelló színes lapjain mutatja gyermekének pl. az állatok testrészeit, közben gyakran mondogatja, hogy „Figyelj ide!”, majd megkéri gyermekét, hogy most ő mutassa meg ezeket akkor, aztán majd késleltetve. Evidens, hogy az anyai (gondozói) viselkedés, a gyermek éberségi szintje és érzelemregulációja, valamint a tartós figyelmi teljesítmény szoros összefüggést mutat. Graziano és munkatársai (2011) ezt igazolták is vizsgálatukban: a magas szintű anyai melegség/érzékenység és a tartós figyelmi teljesítmény között szoros pozitív összefüggést kaptak; 2–4,5 év között egészen pontosan ilyen helyzetekben sokkal kevesebb volt az elterelődések száma! Igaz ez később a gyerekek és tanáraik közötti kapcsolatra is! A pozitív kötelék később gyermekek és tanáraik között bátorítja a nyelvi kommunikációt, így segít megszerezni további nyelvi képességeket. Intellektuális területeken tehetséges gyerekek tartós figyelme általában jobb (Liu és mtsai, 2011). Van azonban ellentmondó eredmény is: egy tanulmány arról számolt be, hogy intellektuálisan tehetséges gyerekek között közel kétszer akkora a figyelemzavar-hiperaktivitás (ADHD) diagnózis (9,4 %), mint a populáció átlagában (5,2 %) (Chae és mtsai, 2003). Egy vélemény szerint ennek nagyon egyszerű oka van: az intellektuális tehetségű gyermekek azért nem tudnak figyelni az iskolai órákon, mert az túl könnyű nekik; ezt valószínűsíti az az eredmény, mely szerint ezek a gyerekek tartós figyelmi teljesítményükben gazdagító programokban jobbak voltak a többieknél (Shi és mtsai, 2013). Ha pedig arra gondolunk, hogy a hiperaktivitás „túlmozgásossága” mint vesztibuláris ingerlés elősegíti a magasabb rendű agyi funkciók érését, érthetőbbé válik a szerzők eredménye, de árnyaltabbá válhat a hiperaktivitásról, figyelemzavarról való gondolkodásunk is.

Az elmúlt fél évszázadban a tehetséggondozás szakirodalmában a környezeti tényezőkre összpontosítottak, mint például iskolák jellemzői (pl. fizikai eszközök, tanárképzés), a családok szociális helyzetéből fakadó előnyök vagy hátrányok (lásd pl. korlátozott vs. kidolgozott nyelvi kód). A „környezeti tényezők” kitüntetett színhelye a család mint az elsődleges szocializációs színtér a következő funkciókkal: elkülönít más rendszerektől, rajta keresztül történik a rendszerek közti kommunikáció, szabályozza a ki- és bejutó információkat, megszűri a rendszert fenyegető hatásokat (ki- és beáramlást egyaránt), összetartja a belső erőket. Rutter (1979) szerint a család a sikeres személyiségfejlődés és a pszichés egészséghez szükséges protektív, védelmet nyújtó, meghitt kapcsolatok elengedhetetlen menedéke. Freeman (1991, idézi: Herskovits és Ritoók, 2013) nagy ívű vizsgálata (Gulbenkian Study) is a szülői szerep fontosságát emelte ki a gyerekek fejlődésében: pl. a tanulás tárgyi feltételeinek biztosítása, olyan kulturális miliő, amelyben az értékek közvetítése személyes példákkal történt, s nem utolsósorban az, hogy a szülők közreműködése, gondoskodása, ami nélkül az iskoláknak nem sikerült volna a gyerekek teljesítményét kiemelkedően magas színvonalra emelni. „Teljes az egyetértés az elméleti kutatók és a gyakorló szakemberek között abban, hogy a szülői ház hatása döntő a tehetség alakulásában, szinte függetlenül attól, hogy az öröklődés szerepét jelentősnek tartják-e vagy sem, írja Herskovits (Herskovits és Ritoók, 2013, 80.) hírességek példáival illusztrálva ezt. Ugyanő említi Bloom (1985) kutatását, aki száz világhírű tudós, művész és sportoló életútját elemezte egészen kisgyermekkorukig visszamenően. Az átlag feletti képességekkel nem volt magyarázható a rendkívüli siker: a közös jegy, hogy szüleik, később tanáraik sosem hagyták őket magukra, optimális erőfeszítésre ösztönözték őket, nem a csúcsteljesítmények elérését erőltették (Herskovits, 2005). Zuckerman (1996, idézi: Tóth, 2011) zsidó Nobel-díjasokról azt találta, hogy 75%-uk alacsony szocioökonómiai státuszú (SES) családban nőtt fel, ami köztudomásúlag nem kedvez a kiváló teljesítménynek, volt azonban egy tényező, amely mégis kedvezően hatott fejlődésükre: a folyamatos ösztönzés a sikerre. Ez azért (is) fontos, mert az úgynevezett „Máté-effektus” szerint könnyebben bekerülnek a tehetséggondozó programokba a magasabb SES-ű, anyagi hátterű, támogatottságú gyerekek. Általában aki jó jegyeket szerez, jól teljesít, az a gyerek több lehetőséggel, iskolán belüli és kívüli programmal fog találkozni (lásd még jó tanuló vs. tehetséges gyerek) (Margolin, 2018).

Howe (1992, idézi: Herskovits és Ritoók, 2013) szerint a családi hatások két útja gyakorol jelentős hatást a fejlődő gyermekre. Az együttlét intimitása, érzések, élmények kölcsönös megosztása, ez az elfogadottság és a bizalom forrása. Másodszor: a szülő–gyermek kapcsolat dialógusokban zajlik (vö. Cengiz, 2016!), ami lehetőséget ad az együttesség légkörében a szülők személyes élettörténeti példáival való azonosulásra. Gondoljunk magunk is gyermekkorunk nagy családi ünnepeire (születésnap, karácsony stb.), ahol rendre előkerülnek a családtagok (szülők, nagyszülők) élettörténeti epizódjai, e családi identitástörténetek magas érzelmi hőfokon írják be a családi hovatartozás élményét a gyermek lelkébe. Az sem véletlen, hogy ilyenkor kerülnek elő a családi fényképalbumok, régi képei újra és újra felidézik a már egyszer megélt eseményeket, s ez a személyes és családi identitás újraírása. Mély archaikus élmények alkalma egy ilyen családi esemény, az ünnepi ételekkel együtt lehet beépíteni a szülők példáit, viselkedésmódjait (vö. még az analitikus Alexander: „etetve lenni annyi, mint szeretve lenni…” állításával). A család szerepe a tehetséggondozásban egyfajta „melegházhatásként” (Herskovits és Ritoók, 2013) írható le, ami identifikációs modell nyújtását, értékek, attitűdök explicit-implicit közvetítését, a szülők tudatos erőfeszítését, sokféle támogató-fejlesztő környezet biztosítását jelenti. Könnyű belátni, hogy azok a gyermekek, akik támogató családi háttérrel rendelkeznek, hajlamosabbak elfogadni a mentoraikat a különböző tehetséggondozási programokban (Zimmerman és mtsai, 2002). A tehetséges gyermekek tehát jellemzően „gazdag” családi környezetben nőnek fel, magas intellektuális és/vagy művészi stimulációval (Csíkszentmihályi és mtsai, 2010; Gottfried és mtsai, 1990), de ez nem jelenti azt, hogy csak a stimuláció és a gazdag környezet vezet a tehetség fejlődéséhez. A tehetséges gyermeknek ösztönzésre van szüksége, stimuláló környezetre, ebben jelenhet meg egy adottságra utaló hajtóerő, ezt veheti észre a szülő, ezt fejlesztheti a gyermek számára megfelelő, inspiráló környezet kialakításával.

Általános tapasztalat, hogy bizonyos területeken már nagyon korán, 2-3 éves korban megcsillan a tehetség: ilyen a sport, a vizuális művészetek, a zene, a matematika. Az intellektuális tehetségterületek korai jelei az alábbiak:

fejlett beszédkészség (gazdag szókincs, korosztályát meghaladó nyelvi fordulatok), korai olvasás (akár 2,5-3 éves korban),

koncentrációs képesség (sokáig képes lekötni magát, elmélyülten játszik),

szeret idősebbekkel beszélgetni,

Következő oldal

Következő fejezet: >>> 3.1.2. Az anya (gondozó)–gyermek kapcsolat: kötődés–kognitív képességek